25. sz., augusztus 28. ÚJ MERÉNYLET AZ ALKOTMÁNY ELLEN
25. sz., augusztus 28.
ÚJ MERÉNYLET AZ ALKOTMÁNY ELLEN
ÚJ MERÉNYLET AZ ALKOTMÁNY ELLEN
Szomorú árnyát veti előre a jövendő.
Tisza Kálmán mindinkább kezd kibontakozni gyalázatos burkolatából, s előttünk áll egészen az ördögök ördöge a maga valóságában, sziszegő nyelvével, megpenészedett lelkületével és fenékig rothadt szívével. A nemzetiszínű máz, melyet fölvett a sátán, lemállik, lepattogzik róla lassankint.
Íme, itt áll a skelet; – ösmerjük végre. Semmi kétség többé, hogy kicsoda Tisza Kálmán.
Vége-hossza nem volt a jogfeladásnak, a kétszínűség politikája a közbizalommá kifestett ledérség karjában kéjelgett úgy, hogy elundorodott tőle a becsület; játéktárggyá lett az ember kezében minden, ami szent, ami tiszta, beszennyezte az erkölcsöket, megtörte még a hitet és a reményt is, a gyávaság rongyait aggatá a megvakított nemzetre, s most utoljára még a vérét is megcsapolta.
Ez ember az, aki a hazafiság és a nemzeties irány kalapja alatt jutott a hatalom polcára; s amikor már ott kilyukadt a kalap, a bécsi kamarilla haja dugódott ki alóla.
És ebből az undorító hajból mindig több-több látszik.
A nemzet panasza fölhangzott. Nem hallotta. Fenyegetőztünk. Nem értette meg. Kértünk. Kinevetett. Lázas izgatottság meleg vért kergetett a nemzet arcába, szemeink a haragtól villogtak. Ez az ember hátat fordított, s ment hidegen a maga végzetes útján odább…
Ekkor azután eljöttek az anyák könnyei… Ezek is fegyverek, mondják. Nem használt semmit. Majd segítségünkre keltek megölt fiaink véres árnyai.
Tisza Kálmán behunyta a szemeit és nem látott semmit. A sátán nem fél semmitől – mert szövetségese a pokol.
És mikor semmi sem használt, sem kérés, sem fenyegetés, sem könny… akkor a legutolsó alkotmányos fegyverre kellett szorulnunk, mely végveszély idején, ezer esztendő óta annyiszor védett meg bitorlók, zsarnokok ellen. Ötvenkét ősi bástya közül torlasznak előlépett a legerősebbik.
Pestvármegye alispánja, Földváry Mihály megtagadta a hadügyér azon rendeletének teljesítését, melyben ötszáz előfogatot kér Boszniába.
Mindenki tudja ez esetet. S akiben még a hazafiságot ki nem oltotta a »Tisza-éra«, mindenki meg van győződve, hogy Földváry az alkotmány szelleméhez s az ország vezérmegyéjéhez méltólag cselekedett, s hogy eljárása teljesen megfelel az 1870. XLII. t.-cikknek, mely az alispán jogait körülírja.
Az alispán nem mert nyújtani a nemzetellenes boszniai akció számára segédkezet; nem merte bekeverni azt honfivérrel. Ahhoz a törvényben körülírt jogához nyúlt, hogy előbb megkérdezhesse a megye közönségét.
De bezzeg, ahol jogfosztogatásról van szó, merész ott, legény ott Tisza Kálmán – s Földváry Mihályt, azt az egyetlen tisztviselőt, aki alkotmányos kötelességét teljesítette, felfüggeszteté jámbor famulusa, Szende által hivatalától a fegyelmi vizsgálat alá helyezte.
És ezzel koronázta be tetteit Tisza Kálmán. Mert az a megyei autonómiai törvény, melynek utolsó maradványát ő őrizte meg, egyetlenegy pontot sem mutat föl, mely eljárását még legtávolabbról is indokolhatná.
E szerencsétlen embernek szörnyű végzete van. Mint Neró hajdan, ki annyira ment a gyújtogatás szenvedélyében, hogy saját házát is felgyújtotta. Tisza Kálmán is annyira ment a jogtiprásban, – hogy mikor már semmi feladni való sem maradt, átkozott lábaival az önmaga által szervezett jogokat tapodta meg.
Vajon hová fogják vinni e lábak?
Mi lehet a sorsa annak a férfiúnak, aki megfordítani igyekszik a morált, mely az államok összetartója? Aki a gazságot szentesíti a ki üldözi azokat, kik kötelességüket teljesítik. És megfordítja az igazság ábrázatját is. Emeli, legyezgeti a bűnösöket, gazembereket s fegyelmi vizsgálat alá fogja a nemeseket és igazakat?
Vajon e megfordított világ mikor szakad már rá s mikor tiporja össze küllőivel ezt az embert?
