47. sz., szeptember 22. TISZA A VÁDPADON
47. sz., szeptember 22.
TISZA A VÁDPADON
TISZA A VÁDPADON
Közeleg az országgyűlés összejövetele.
Mint mikor a felhő ereszkedik alá, sötéten, komoran…
Mintha terhes lenne, mintha óriási mennydörgésnek lenne fekete palástja, mintha a nemzetnek elkomorult arca lenne rája nyomva s villámot takarna mélyen belsejében.
Együtt lesz a nemzet; milliók keserve, száz meg száz ütött seb, megnyílt ajakká lesz.
Vagy hacsak füst volna az a sötét felhő, amit mesterséggel támasztott a hatalom, amelyhez semmi köze a nemzeti akaratnak, amelyet a hatalmasok lehellete fog fújni erre, arra?
Füst, mely ködbe burkolja Tiszát, füst, melyet a nemzet szemébe fúj Tisza, füst, örök fogalma a semminek, füst, hitvány maradványa a kialudt hazafiság tüzének?
Nem; ez a szomorú kép nem lehet az országgyűlés.
Nagy események, nagy átalakulások szülői; magyar lesz a magyar. A veszedelem az az öblítő víz, mely lemossa szívéről, ami szenny azon van s tisztává válik az kívül-belül.
Hisszük, hogy a mameluk parlament otthon marad. A vakondokok nem fognak előjönni többé. S a Sándor utcai palotában összejön egyszer végre a nemzet!
A nemzet képviselői, kik pártokra lehetnek szakadva, mikor pártdolgokról van szó, kiknek dereka meggörnyedhet Tisza Kálmán előtt, midőn hivatalokat osztogat, de amikor arcul üti saját édes hazáját, akkor ezek az emberek nem maradhatnak többé hidegen; meg kell ragadniok azt a bűnös kezet, hogy többé ne tehesse, és meg kell kérdezni: miért tette, ki jogosította föl erre?
Az országgyűlés legelső dolga lesz büntetni.
Szomorú kötelesség, de a nemzet akarata diktálja. S az parancs.
Tisza Kálmánt vád alá kell helyezni.
Tudni akarjuk Tisza Kálmántól, van-e hát alkotmányunk vagy nincs.
Ha van –, hogy merte azt megszegni; ha nincs, hogy merte azt feladni?
Meg akarjuk tőle tudni, mi ösztönözte arra, hogy bűnös játékot űzzön velünk, hogy a mi akaratunkat hamisítsa meg a trón előtt, s hogy a trón akaratát hazug színekben adja elő a nemzetnek s meghamisítsa azt is.
Számon akarjuk kérni azon vakmerőséget, hogy egy egész lételünket veszélyeztető politika eszközének dobott oda.
És számon akarjuk kérni az egész bűnlajstromot, mely hosszú, mint a szenvedés, mely éget, mint a sajgó seb, mely megtorlást kiált, mint a megtépett becsület.
De mégsem a megtorlásra van annyira szükségünk, mint inkább világosságra azon politikába, melynek következményei minket fognak érinteni elsősorban, melyért a mi vérünk hull s pirosra festi Bosznia földjét. Bosznia földjén azokat a rögöket, melyek a magyar nemzet koporsójára fognak hullni, meglehet.
Jogunk van – ha megtagadják alkotmányunkat, akkor is jogunk van mint embereknek, ott, ahol életünket kérik, megtudni: mire kérik; jogunk van bepillantást vetni Ausztria politikájának célzataiba; jogunk van fölvilágosítást követelni végcélja felől azon útnak, melyre bekötött szemmel hurcoltak akaratunkon kívül. Embervesztő út, véres nyomokkal; fekete tájkép, fekete tervekkel: s még ezeken is árnyék a Tisza Kálmán lelkülete.
Meg kell tudnunk a bizonyosat.
S Tisza nem fogja megmondani. Tisza még tréfából sem mond igazat – ha nem kénytelen.
Kényszeríteni kell tehát.
S ám ne legyen a Tisza vád alá helyezése megtorlás őellene – hanem legyen taktika, mely kiderítse Bosznia okkupálásának valódi történetét és célját.
Ezt kell tudnunk mindenekelőtt.
Tisza vallani fog önvédelemből – de csak a vádpadon.
