52. sz., szeptember 29. A NÉPGYŰLÉS
52. sz., szeptember 29.
A NÉPGYŰLÉS
A NÉPGYŰLÉS
A nemzet haragja végre kitör. A türelemből elfogyott az utolsó szemer is. S mint alaktalan gyurma kóvályog a népakarat, hatalmas tömegekben verődve össze kolosszálissá.
De még mindig alaktalanul, vagy túlzott arányokban.
Mi voltunk az ország összes sajtójában az első lap, kik a kormány vád alá helyezését sürgettük az új országgy.-től, * s mégis midőn megértük, hogy a fővárosban megtartandó népgyűlés is ezt akarja, lehetetlen megállanunk, hogy megbeszélés tárgyává ne tegyük az indokot itt és ott.
Lásd “Tisza a vádpadon” című múlt vasárnapi cikkünket.
A népgyűlést előkészítő bizottság egyik heves szónoka máris bárd által leguruló fejeket akar látni, s általában az egész népgyűlés olyan iránylatban látszik megindulni, mely máris ítéletet mond a kormány fölött, vádolja és bűnösnek mondja azt ki, s csupán mintegy törvényes hatalom hiányában adja át a kész ítéletet végrehajtás végett az országgyűlésnek.
A népgyűlésnek, mint mi hittük, nincs ehhez joga. Vádló és bíró egyszerre már jogi szempontból sem lehet. Alkotmányos szempontból még kevésbé.
A nemzet s következésképp a népgyűlés csak vádolhatja a kormányt, és vád alá helyezését kérheti az országgyűléstől, a gyanú alapján és a tények nyomán úgy, amint e tények az ő fölfogása szerint bűnösek.
Ha egy lépéssel tovább megy a népgyűlés, – kilép azon vonalból, amelyen belül hatalom. Leveti magáról a komolyság ünnepies köntösét, mely egészen elborítja, mely vádoló szavának tekintélyt adott, – s kilátszik alóla a nép egyenkint, s a nép csak együttvéve nagy, egyenkint törpe… Kiáltása vihar úgy, mely játszva söpri el a szemetet, gyenge szisszenés így, mely a levegőbe rezeg el…
Mi is a nemzet szavát és akaratát tiszteljük a fővárosi népgyűlésben; hisszük, hogy annak határozatát visszhangozni fogja az egész ország, s nagy horderőt tulajdonítunk annak, de csak úgy, ha át nem lépi hatáskörét.
Az egész nemzet higgadt szava előtt meg kell hajolnia az országgyűlésnek, s vád alá fogja helyezni a kormányt.
S a kormány is meghökken a bizalmatlanság ily nagy mérvétől, és elhagyja a megszerzett piros széket, amelyekről, oly hatalmas áramlat igyekszik őt eltolni.
De ha maradnának is Tiszáék, egy dolog kétségtelen, ha vád alá helyeztetnek.
S ez az, hogy akkor védelmezniök kell magukat a keleti kérdéssel szemben követett politikáért, mégpedig nem puszta frázisokkal, mint ez, fájdalom, szokásban van a magyar parlamentben; hanem fölvilágosító adatokkal és az iránylat megjelölésével; – mert nem a »helyest« kurjongató mameluk többség fog állni a hátuk mögött, hanem a bírák.
Ha egyebet sem érnénk el a megtartandó népgyűlések által már így is többet érnénk el, mint maga az országgyűlés, mely a nagy európai bonyodalmak közepette anélkül oszlott szét, hogy Ausztria politikája és a kormány machinációi iránt a legkisebb tájékozottsága is legyen.
De el fogunk érni mindenesetre még többet is.
Egy intés lesz ez azoknak a bizonyos köröknek, kik a mai politikát előkészítették, hogy ha egy-egy magyar minisztériumot az azt támogató párttal együtt meg is lehet nyerni bizonyos iránylatnak, de a nemzetet nem lehet elaltatni sohasem; éber az mindig, örökké nyitott szem, a hazafiság virraszt fölötte.
És intés lesz a Tisza újra összehozott többségének, hogy íme, elfordított arccal állanak a nemzethez. Azok az elfordított arcok, talán elpirulnak e helyzetben. Talán… S e pír, mint az érlelő nap, kihullasztja az elcsenevészedett kalászból.
De csak akkor várhatunk ily eredményeket a népgyűléstől, ha az igazán népgyűlés marad, melynek szavát meghallgatni alkotmányos kötelesség, s nem haragvó tömeg, amelynek szavát meg nem hallgatni szintén alkotmányos kötelesség. Mert olyan a nép, mint az ős mitológia bűbájos nőalakjai, akiknek tündér arcuk, hullámzó édes keblük, karcsú derekuk csodaszörnyben végződött.
Jól meg kell fontolni: meddig mutassa magát a nép, hogy hódíthasson és ne keltsen visszataszító érzetet még önmaga ellen is. Kényes határ ez. S ettől függ minden…
Őszintén kimondjuk, hogy nem helyeselhetjük a népgyűlés programjába fölvett azon főbenjáró pontot, miszerint a hadsereg egy Törökországgal haladéktalanul kötendő konvenció alapján Boszniából és Hercegovinából nyomban visszahívassék.
Ez az egész népgyűlés komolyságát veszélyezteti, mert e határozat olyat kíván a kormánytól, aminek végrehajtása elháríthatatlan akadályokba is ütközhetik.
Mert a konvenció megkötése két szerződő féltől függ. S az egyik ezek közül Törökország. Márpedig, hogy Törökországnak csakugyan nem parancsol a budapesti népgyűlés, az több, mint valószínű.
Kíváncsiak vagyunk tehát, hogy ha – tegyük föl – Ausztriát megszállaná a jó szellem, engedelmeskedni a népgyűléseknek miként húzhatná vissza hadseregét a megkötött konvenció alapján, – ha azt Törökország nem akarná megkötni?
Ezek azon hibás alakiságok, melyek régi időtől fogva megölő betűi a népgyűléseknek, s melyek önkénytelenül ignorálásra késztetik a kormányokat.
Vagy többet kívánnak a népgyűlések, mint amennyit szabad nekik, vagy nagyobbat, mint amennyit a kormányok tehetnek nekik.
Kívánatos lenne, hogy a holnapi népgyűlés ne essék e hibába; legyen komoly, méltóságos és higgadt; ne ítélje el a kormányt már maga, hanem bízza az ítélést arra, akit illet a parlamentre; ne azt kívánja a kormánytól, amit a szíve óhajt, hanem azt, amit a kormánynak megtenni kötelessége. De azt kívánja, követelje folyton, mindenféle eszközzel, elengedhetlenül.
