74. sz., október 24. SZEGED, OKT. 23.
74. sz., október 24.
SZEGED, OKT. 23.
SZEGED, OKT. 23.
Még soha országgyűlés össze nem jött úgy, mint ez a mostani.
Mikor tabula rasa volt minden, akkor is volt egy programja: visszakövetelni mindent.
Mikor a Deák-párt uralkodott hatalmas tekintélyével, méltóságosan, akkor is volt egy programja: belenyugodni mindenbe.
Ma azonban igazán nehéz sora van a parlamentnek.
Kívül egy háború, mely az ország akarata ellenére kezdetett; mely ellen, ki tudja hanyadszor emel szót impozánsan a fölháborodott közvélemény, melynek folytatására megtagadja a további pénzerőt a kormány egyik legértelmesebb tagja s megelégli a végzetes utat, melyen elindult, megáll s egyetlen bátor lépéssel visszatér – a nemzethez.
Bent még szomorúbb a helyzet.
Az elégedetlenség a legmagasabb fokon. Mindenki érzi, hogy a tizenkettedik óra utolsó negyede telik. Új »dátumnak« kell kezdődnie. A nemzet olyan, mint egy minden ízében beteg test. Akárhol tapogatja meg magát, minden fáj, fölszisszen a gazdasági kérdéseknél, följajdul az adó miatt, szenved a rossz közigazgatás következtében, s ki bírná elszámlálni rendre minden sebét, minden jajját!…
A kormány a válság hálójában vergődik; a korona bizalmát elvette tőle a nemzet bizalmatlansága, és saját reputációját tönkretette a saját modora.
Férfiatlan volt s kétszínű. Nem bírt megválni a hatalomtól, tudta, hogy azt rosszra használja föl, tehát bűnös. De nemcsak használni akarta a hatalmat, hanem élvezni is, mégpedig olyan alakban, hogy fölülről-alulról becsületesnek látszassék, tehát gyáva is. Nem akart szakítani sem a nemzettel, sem Béccsel; méltó büntetés, ha elszakítja magától mind a kettő, s eldobja oda, ahova tartozik, a szemét közé.
E kormány nem népszerű sehol sem, utálja a nép, elhidegült iránta a korona, sőt önnönmaga is meggyűlölte magát, s most már olyanok a cselekedetei, mint az olyan emberé, aki ha az első gombot rosszul gombolta be a kabátján, akármit tesz is ezentúl, mind rosszul lesz az begombolva.
S ezt tudja a parlament is. Tudnia kell, hogy az így van. Kell, hogy tisztán álljon előtte az, miszerint itt most már tenni kell valamit. Az út, melyen haladunk – örvény szélére vezet, vagy mégtovább a – sírba.
De mit tegyen? A pártok csoportosulása olyan sajátszerű és olyan idegenszerű a parlamentárizmushoz viszonyítva, hogy a parlament úgy áll ott Tisza előtt, mint egy óriás, kinek izmos idegeit a köszvény hasogatja.
Balkeze béna; minden akcióra képtelen, a jobb keze erejét pedig a benne fészkelő köszvény annyira megfagyasztotta, hogy ha azzal üt; neki magának jobban fog fájni, mint annak, akit üt.
Az európai sajtó, mely a boszniai okkupáció következtében nagyobb figyelemmel kíséri hazánkat mint egyébkor, ismételve fejezte ki elismerését a magyar nép politikai érettsége fölött; hódolattal adózott a hivatásszerű tapintatnak és érzéknek, mely jobban fölismeri érdekeit, mint az úgynevezett tanult diplomácia.
S tette ezt az európai sajtó akkor, midőn oly hatalmasan tiltakoztunk Bosznia és Hercegovina okkupációja ellen.
S tettük e hatalmas nyilatkozatokat éppen akkor, midőn alkalmunk nyílt a politikába beleszólni s azt vezetni is képviselőink által, kikből a mai parlamentet alakítottuk.
Ugyancsak szép história lesz hát, ha most ez a mi parlamentünk helyben hagyja a Tiszáék politikáját. A magyarnak veszett híre megy a külföldre s bebizonyul az, hogy a mi szavunk vagy üres levegő, vagypedig a cselekedeteink éretlen handabandaságok.
Ez pedig nem kis dolog, amit le lehet nyelni egy kis szemérmes pirulással, hanem nagy horderejű szegénységi bizonyítvány, mely az európai néptörzsek családjában nullifikálni fog.
Mert egyes ember lehet olyan, hogy mást beszél, mást tesz, mindössze azt szoktuk mondani felőle, hogy jellemtelen ember, s azért csak mégis szépen megfér a többiek sorában, sem az orrát, sem a fülét nem vágja le azért senki, – de a nemzetekkel szemben nem így áll.
S főleg a magyar nemzettel szemben, mely ellen hat-hét év óta bizonyos forrásokból máris kezd kiszivárogni a világba azon célzatos ráfogás, hogy nincs meg benne a politikai érettség, s különösen azon elasztikus anyag, mely a parlamentáris életre képesekké teszi a nemzeteket.
Oly állítás, mely fájdalom, e pillanatban igazolva van.
A magyar parlamentben ez idő szerint nincs egészséges pártalakulás.
A nagy össznemzetben egy eszme él; egy akarat homályos árnyvonalai rajzolódnak le halaványan: tetteiből, szavaiból, álmaiból.
De ezeknek nem képes parlamentáris alakot, szabatos formát adni a parlament.
Mint egy kimerült föld, melyből kiapadt az őserő, ott áll parlagon, s az kel csak ki benne, nagy kedvetlenül, satnyán, amit a gonosz sáfárok bele vetnek évről-évre.
Ha most Tisza Kálmánt meg nem buktatja a parlament, nem azt bizonyítja be, hogy nem akarta megbuktatni, hanem azt, hogy tehetetlen arra, azt, hogy nem is parlament, s azt, hogy Magyarország és a parlamentárizmus két olyan dolog, aminek semmi köze egymáshoz. Tisza Kálmán maradása annyit jelent, hogy »eljátszottuk gyermekjátékainkat«.
S a parlament nagyon jól tudja ezt, hanem azért mégsem tudja, mit fog tenni.
A mamelukok egyik a másiktól kérdezik sápadt arccal, megdöbbenve: »Mit tegyünk?«
S addig kérdezik fűtől-fától, míg végre maga Tisza mondja meg – »mit tegyenek« – mint rendesen.
S miután senkinek sem jut eszébe semmi, beleegyezik abba, amit Tisza akar, mint rendesen.
Mi meg aztán három évig ismét szidjuk a mamelukokat, s három év múlva ismét beválasztjuk a házba – mint rendesen.
