253. sz. november 9. A KÖZERKÖLCSISÉG HANYATLÁSA
253. sz. november 9.
A KÖZERKÖLCSISÉG HANYATLÁSA
A KÖZERKÖLCSISÉG HANYATLÁSA
»Rossz időket élünk, rossz csillagok járnak«, ez a költői idézet jut eszünkbe, ha a hírlapokban közerkölcsiségünk rovására tett újabb és újabb leleplezéseket olvassuk. Valóban rossz időket élünk! Oda jutottunk már, hogy szorongó kebellel szakítjuk el a fővárosból érkező lapok címszalagját, remegő kézzel bontjuk szét a hírlapokat, félve, hogy benne ismét egy újabb botrányhírrel találkozunk, mely ismét egy eddig tisztának, szeplőtlennek hitt jellemről tépi le a látszatot, hogy azt teljes elvetemültségében, süllyedtségében mutassa be.
Ne merjük már azt mondani: hogy ez a »legújabb botrány«, mert nem tudhatjuk, hogy ugyanakkor, midőn e szavakat kiejtjük, nem történik-e még ennél is újabb leleplezés, mely ismét egy magasabb állású emberünket fosztja meg az őt körülvevő nimbusztól, s gazdagítja a »chronique scandaleuse« lapjait.
Lábra kapott közöttünk az erkölcsi korrupció, ijesztő mérveket öltve épp nagyjaink között; tehát azok közt, kik születésüknél, társadalmi állásuknál fogva kellene, hogy jó példát mutassanak a népnek, a nagy tömegnek; azok közt, kiknek mert a nyilvánosságnak élnek, közhivatalokban a legmagasabb polcon állnak, a becsület mintaképeinek, a polgárerény megtestesülésének kellene lenni. Szomorú való ez, melyet hasztalan akarnánk szépítgetni, hasztalan igyekszünk palástolni, és annál szomorúbb, mert e botrányok híre messze túl az ország határain szárnyal, csökkentve a külföld irántunk való jóindulatát és bizodalmát, melyre oly nagy szükségünk van.
Mi annak az oka, hogy közerkölcsiségünk ily ijesztő mérvben hanyatlik, hogy éppen legkiválóbb nagyjaink, kikhez eddig a bűn legkisebb gyanúja sem férkőzött, haladnak lefelé a lejtőn, az örvény felé, melyen ha tovább haladunk, nincs számunkra többé menedék, mely elnyeléssel fenyegeti egész társadalmunkat. Vagy talán nem is létezik e bűn, talán nem is állunk az örvény szélén, s az, amit mi közerkölcsiségünk hanyatlásának, társadalmi korrupciónak tartunk, nem egyéb botrányhajhászási, vádaskodási viszketegnél? E kérdések merülnek föl előttünk önkénytelenül is a hírlapi leleplezések olvasásakor s ha figyelemmel kísérjük a botrány-hírek fölmerülése óta a tények láncolatát, kénytelenek vagyunk bevallani, hogy nem a botrányhajhászás, nem a vádaskodás mely magában véve is társadalmi bűn oka a korrupciónak, s hogy azok, kik leleplezéseket tettek, kik bátran rámutattak a rosszra, akkor követtek volna el bűnt, ha hallgatnak, mert azáltal csak tovább hagyták volna fejlődni a fekélyt, mely társadalmunk testébe már így is mélyen beleette magát.
Vagy bűnös-e az orvos, érheti-e szemrehányás azért, ha merész kézzel ál neki bonckésével a beteg testnek, kivágva a fekélyt, s meggátolja ezáltal továbbterjedését, hogy betegét az életnek megmentse? Nem lehet azért bűnös, s így nem követhetett el bűnt az sem, ki leleplezésével a társadalmon rágódó fekélyre rámutat, hogy ezáltal magát a társadalmat megmentse.
Ha rágalomnak, ráfogásnak bizonyulna be e vádaskodás, ha azok, kiket az sújt, sietnének az ellenkező bebizonyításával, tisztáznák magukat a vád alól, nem úgy, amint tetszik, párbajokkal, becsületbíróságokkal, hanem megdönthetetlen igazságú bizonyítékokkal, akkor mi volnánk elsők, kik megvetéssel fordulnánk el a rágalmazóktól, kik fölszólanánk a társadalmi bűnök e legrútabbja ellen.
Hanem ezt nem teszik. A botrányos bécsi rendjelpörtől kezdve, egész a csak legújabban fölmerült Szapáry-botrányig nem tapasztaltuk egyszer sem, hogy a becsületében megtámadott, nyíltan, férfiasan lépett volna föl a támadó ellen, nem nyújtották egyetlen esetben sem kétségbevonhatlan bizonyítékait szeplőtlen becsületöknek. Ahelyett, hogy az egyenes utat követték [volna], ahelyett, hogy nyíltan szembeszálljanak azzal, amit merő rágalomnak, ráfogásnak mondtak, csak álutakon, bújkálva, hírlapi nyilatkozatokkal igyekeztek ártatlanságukat bebizonyítani, s hogy ez mire vezet, láttuk a ZichyAsbóth-ügynél, hol a hírlapi polémia csak mindjobban elmérgesítette az ügyet, csak mindjobban belevitte a megtámadottat a posványba.
Azt mondják: a közönség szereti a botrányt, s hogy minél magasabb állású egyéneket érint az, annál nagyobb öröme telik benne. Ez igaz. De bár valaki egyszer azt állította, hogyha azt, amit ember csak egy nap alatt is össze-vissza gondol, legyen bár az illető a legártatlanabb, papírra tennék és a vizsgálóbírónak átadnák, az e gondolatokban okvetlen találna bűntárgyat, melyek alapján a legjámborabb embert is bebörtönözhetné, kétlem, hogy a vizsgálóbíró gondolatok alapján valami pozitív vádat képes volna fölmutatni, mint ez, a napirendben lévő leleplezésekben kétségbevonhatatlanul történik.
Száraz tények vannak e vádakban, oly tények, melyek meg nem cáfolása mellettük bizonyít, s föladja a vád emelőit a botrányhajhászás, a vádaskodási viszketeg gyanúja alól. Ne keressük tehát a társadalmi hanyatlást abban, hogy leleplezések történnek, ne mondjuk azt, hogy a gyanúsítás kap lábra közöttünk, mert nem gyanúsítás a száraz tények bebizonyítása, fölsorolása, hanem igenis előidézi társadalmunk korrupcióját az, hogy e vádak cáfolatlanul maradnak, hogy azok, akiket e vádak érintenek, nem sietnek éppoly kétségbevonhatlan bizonyítékait nyújtani ártatlanságuknak, szeplőtlen, tiszta becsületüknek, mint amily bizonyítékokra maga a vád támaszkodik.
Ez az a fekély, mely társadalmunk testén rágódik és terjed, terjed lefelé, mert a rossz példa mindég több követőre talál, mint a jó, s ez visz bennünket az örvény felé, mely elnyeléssel fenyeget.
Pedig isten óvja e csapástól mi magyar hazánkat.
[A vezércikk nagyrészt a jól ismert, társadalmi, politikai jelenségekre alkalmazott MK-motivumokból épült: lejtő, örvény, a cronique scandaleuse emlegetése, a sajtó hivatásának hangsúlyozása stb. Itt is, mint a Kálmán napja c. vezércikkben, irodalmi hivatkozás nyújt keretet, bár ezúttal nem Jókai, hanem Arany János idézésével. Mindemellett nem iktattuk az MK szövegek közé e cikket MK-nál szokatlan bőbeszédűsége, elnyúló, terjengős mondatai és időnként képzavarai miatt, amelyek így, együtt MK-nál szokatlanok lennének.]
