FŐVÁROSI LEVÉL
FŐVÁROSI LEVÉL
(A főváros hangulata. Egy adoma a királyról és Lukács kormánybiztosról. A »huszonöt forintok« és a miniszterelnök)
Itt még mindig nagy az érdeklődés Szeged sorsa iránt. Ha a lapok már nem közölnek is hasábnyi tudósításokat a szerencsétlen városról, a nép részvéte még nem hűlt ki, s hihetőleg még sokáig nem is fog kihűlni. Kávéházakban s mindenütt többnyire ez a beszélgetés tárgya, s még a Madarász-féle gyilkosság sem bírta azt leszorítani a szőnyegről csak igen kevés időre.
Csodálatosabbnál csodálatosabb történetek keringenek közszájon, amiknek persze fele sem igaz, a borzalmas históriák gyártói elemükben vannak. Mindenki hallott valami újat, valami csodálatosat és borzasztót.
Legérdekesebb azonban hallani a köznépet, melyre szinte nagy benyomást tett Magyarország metropoliszának elpusztulása. Itt egész regekör képződött a város szerencsétlenségéből merítve anyagot, legkiváltképpen pedig a király látogatásáról.
E népies anekdoták egyik legcsinosabbika így szól:
Midőn őfelsége megnézte volna Szeged városát csónakon, könnybe lábadt a szeme, s elérkezve a számára készített sátorba, ebédelni kezdett. Ebéd végeztével eképpen szólott a kormánybiztoshoz:
Mondja meg nekem az úr, ki az oka e szörnyű vésznek, hogy fejedelmi haragom sújthassa azt, aki bűnös!
Maga a város az oka, felséges királyom mondá a kormánybiztos. Nem dolgoztak a gáton polgárai.
A király haragosan ráncolta össze szemöldökeit, s a város urai felé fordult.
Igaz az? kérdé szomorúan.
Nem igaz, felséges uram. A város megtette kötelességét. Tisza Kálmán az oka minden bajnak felelének a város urai egyhangúlag.
Király őfelsége haragra lobbant.
Hogy tudjam hát most meg az igazat? Kit büntessek?… Ti Tisza Kálmánt okoljátok, s a kormánybiztos benneteket. Kinek higgyek?
Ekkor egy százesztendős ősz pap lépett a király elé és odajárult az ezüst asztalhoz, melyen Őfelsége ebédelt, s egy színarany tányért vőn kezébe, melyen egy rakás dió volt, mert a szegény városban csak dió és kenyér jutott királyi ebédül.
Uram király! szólott rezgő, töredezett hangon ím itt e dió, ez tészen igazságot a vitázók között… Hallgasd meg szolgád tanácsát, s engedd, hogy a polgármester egy diót kiválasztva föltörjön, s ugyanakképp tégy magad is egy másik dióval. Ha a polgármester kezében lévő dió férges lesz, akkor e város a hibás, ha ellenben az általad választott lészen egészségtelen, akkor a te szolgád, Tisza Kálmán a hibás.
A király gépiesen megfogott egy diót s tulajdon kezével feltörte, és íme, a dió egészséges volt.
A kormánybiztos ujjongva kiáltott föl:
Látod, felséges úr, hogy a város a hibás!
Majd kitudódik , mondá a király, mire a polgármester is föltört egy diót. Az olyan egészséges, fehér volt, mintha most szakították volna le a fáról.
A pap keze reszketni kezdett az örömtől, s kezeiből kihullott az arany tányér, csörömpölve gurult végig a földön, s a sok dió szétszóródva ugrált a sátorban. Egyik valami kőbe vágódva, mint valami gumilabda, a kormánybiztos ölébe pattant.
A király azonnal parancsolá, hogy azt a diót törje föl a kormánybiztos. S íme, amint a hivatalnok hozzányúlt, az egyszerre négy darabra vált s megfeketedett magvát mutatta, melyben számtalan apró féreg tanyázott.
Te vagy a hibás! mennydörgé a király s a rossz sáfárt, mihelyt székvárosába ért, elmozdíttatni parancsolá.
...................
Íme, látod, tisztelt olvasó, egy egész ókori szabású regét gondol ki maga a nép, mely ha nem is történt meg, az igazsággal éppen nincs nagyon ellentétben. Ez a történetke Dunántúl is el van terjedve a jó magyar nép közt, melyhez Szeged gyásza oly hamar elhatott.
Legkevésbé őszinte e gyász (minden jel azt mutatja legalább) a magyar miniszterelnökben.
Csinos kis történetkét beszélnek arról a képviselőházi kulisszák közt.
A megindult adakozások óta az egész ország kíváncsi volt, hogy vajon Magyarország dúsgazdag miniszterelnöke mennyit fog adózni a jótékonyság oltárára, midőn szegényebb polgárok nagy összegekkel járultak a nemes célra.
És sokáig kellett kíváncsinak lennie az országnak, mert napok jöttek, napok múltak. Tisza neve csak nem bukkant elő sehol.
A geszti nagy úrnak is, tudom, sok álmatlan éjszakát szerzett e kínos dolog; érezte, hogy nem vonhatja ki magát, és mégis fájt a szíve a kínos gondolattól, hogy neki jót kell cselekedni, mégpedig úgy, hogy pénzébe kerül.
A Harpagon kidülledt szemekkel, remegő ajakkal és borús homlokkal tépelődött éjt-napot eggyé téve, hogyan vegye ki magát, s hogyan főzze le Szegedet akképp, hogy a becsület látszatja amennyire-annyira mégis megmaradjon.
S végre is eszébe jutott egy terv. (S vajon mikor ne jutna Tiszának, amikor rosszban töri a fejét?)
S amilyen ravasz, e stikli méltó volt ahhoz. A hazafiság és részvét jellegét viselte magán. Rákényszeríté a képviselőkre, hogy »hozzunk áldozatot Szeged szerencsétlen sorsának, mondjuk ki, hogy minden rang és kivétel nélkül 25 forintban adóztassék meg Szeged javára minden képviselő, s ez összeg fizetéséből levonassék a képviselőházi pénztárnál«.
A mamelukok megéljenezték a Tisza nagy tervét, ki még a saját mamelukjai fölött is zsarnokoskodik Szegedért, s ki hivatalosan rájuk oktrojálja a részvétet.
Tisza pedig a markába nevetett. Ő is képviselő. 25 rongyos forinttal csúszott ki ebből a kellemetlen dologból.
S mikor aznap a tükörbe nézett, édesdeden mosolygott ott a saját énjének másolatára, mintha mondta volna:
» Dicsérem az eszedet, Kálmán; te nagy politikus vagy, s bolonddá teszed a világot!«
