AZ ALFÖLD FIUMEI VASÚTI TÖLTÉS KÖRNYÉKÉN
AZ ALFÖLD FIUMEI VASÚTI TÖLTÉS KÖRNYÉKÉN
A szerdai viharnak számtalan nyoma van az ártéren még ma is. Piloták, hajóroncsok, gazdátlan talpak úsznak a város felé. Az egyiken egy fehér galamb ül, szelíden illegetve tollazatát aranysárga csőrével. Bár már a Noé galambja lenne, mely szárazföldet jelent.
Ehhez azonban kevés remény van. A víz szembetűnően megszaporodott, s bent a városban nehány házfödelet elvitt hajdani helyéről, s egy-egy utcát egészen eltorlaszolt. A barrikádok miatt csak igen kevés utcán mehet át a csónak.
A töltési munkálatokon ejtett csorbák tegnap, tegnapelőtt helyreállíttattak. Ott áll szilárdan az az egész fehér deszkavonal, mely kétfelé vágta a roppant tengert. Messziről olyannak tűnik föl, mint valami óriás vadaskert újdonatúj kerítése.
A cölöpözés körülbelül már be van fejezve, s május 10-ig hihetőleg elkészült volna a földmunkálat, valamint a töltéskoronák is, ha a szerdai vihar be nem üt. Magában a munkálatokat jelentéktelen kár érte, a cölöpöket csak imitt-amott döntötte ki a hullámverés, a kijavítás alig vett volna igénybe 24 órát, ha nem omlanak le a cölöpverő gépezetek, ha nem süllyednek el a hajók, a munkáslaktanyák, s össze nem szaggattatnak a lápok.
Most ilyeneket kell hevenyészni előbb, mintsem a munkálatokhoz hozzálátnának a nagyon természetesen leolvadt számú munkásoknak. Nagyon természetesnek mondom e körülményt azért, mert a szerdai nap nagyon sokaknak elvette kedvét az ilyennemű veszedelmes munkától, s azonfölül mint egy munkás panaszlá, ki a vízkifogott »Grille« nevü kis propeller helyreállításával foglalkozott, nem is fizettetnek a munkások pontosan. Ez irányban a panasz különben is általános, de az korántsem a vállalkozó pénzzavarában találja magyarázatát, hanem azon mesterséges presszióban, mellyel a visszatartott bér által azokat a további munkálatokra kívánja erőszakolni.
A munkásokra kellemetlenül hat a dolog; s emiatt egész zavargás ütött ki köztök csütörtökön.
Volt-e sok kár? kérdém a kis csavargőzös tatarozóját.
Bizony elég volt. Hanem hát annak döglik, uram, akinek van.
Hogy érti ezt, földi?
Úgy, kérem alásan mondá kenetteljesen , hogy így jár minden ember, aki a szerencsétlenségből akar nyerészkedni. Meg is érdemli.
Hát kend hol volt a nagy viharban?
Egy pilotára kapaszkodtam föl végkétségbeesésemben, a Makkos-erdőhöz nem messze. Kutya pozíció volt, uram. A hullám áthajigálódzott a pilotákon, s olyanokat lökött rajtam, mintha ezer éles bicskával hasítanák a bőrömet. Később ehhez is hozzászokik az ember. Hanem a kezemet nézze meg jól az úr, amint végerővel a pilotához fogództam, lement róla a bőr. Ezer szerencse, hogy mindössze hat óráig voltam ebben a helyzetben; egy katonatiszt levétetett onnan, s pontokba rakott vagy ötvenünket.
(E derék katonatiszt Bubna alezredes úr volt, ki általában dicséretes buzgalmat fejtett ki úgy az árvíz előtt, mint utána.)
A készülő töltés mentében lázas hévvel csinálják most a laktanyákat, melyek izmos lápokra emeltetnek. Tegnap mintegy ezer munkás dolgozott mérnökök és fölügyelők élénk lármái közt.
A diplomáciai nyelv ott künn a német; soha annyi idegen szó Szegeden. Sebesebb fordulókra a »Blocksberg« nevű liliputi hajót használják, melynek semmi baja nem történt.
Egy mérnök szerint, kivel néhány szót váltottam, a vállalkozót igen elkedvetleníté a szenvedett kár és a munkáskezek hiánya. A végzett munka most már minimó kalkuló kilencszázezer forintba fog kerülni még akkor is, ha egész végig szép napok lesznek. A vállalkozó és a minisztérium közt erős sürgönyözet folyik, mi annak magyarázható, hogy a szenvedett kár alkudozások tárgya lett. Nagyon kíváncsi voltam kitudni, ha vajon a vállalkozó és Herrich között van-e valami összeköttetés min véleményem szerint nagy súly fekszik , de semmit sem tudhattam meg.
Miután az ártérről írok, lehetetlen, hogy föl ne említsek egy eredeti »vízi csárdát«, mely a Rókus-város romjai között virágzik. Jellemzi ez a szegedi élelmességet és találékonyságot is. Azonfölül úgy tűnik föl, mint egy víg gondolat a halálban, mint egy mosoly a gyászfátyol alatt.
Hát ez a csárda bizony kényelmetlen hely és valaha csak egyszerű házfödél volt, de mivel hogy Szegeden annyira fölvitte az isten a házfedelek dolgát, hogy kirugatván a víz által alóluk a házat, megtette őket földszinti (vagyis inkább vízszinti) helyiségeknek, és a házfedél is megválván a falaktól, leült a víz színére, s német flegmával várta, hogy vajon mi fog történni vele.
Hát bizony az történt, hogy Csíkos uram (így híják a leleményes korcsmárost) kivette árendába a nagyhivatású házfedelet, összevert körülötte lápokat, azokat odaerősítette a fákhoz, asztalokat rakatott a lápokra, s meglett Szeged legnagyobb nevezetessége, a vízi csárda.
Egészséges siller bort mérnek benne, s a csolnakokon utazók szívesen állapodnak meg a »Betekincs«-nél; s még tán jobban ízlik nekik itt a bor, mint egyebütt, mert sehol sincs nekik annyira alkalmuk megutálni a vizet, mint éppen magán a vízen. Egyszóval az üzlet egészen virágzó; tegnap is, hogy arra jártam, mintegy négy csolnak állt kikötve válogatott közönséggel. Még úri hölgyek is voltak ott, mint hajdan XIV. Lajos alatt a szép Nannon csaplárosnénál, melyet Simontoin márki hozott divatba, s hol gyakran megfordultak a pajkos királyi hercegnők is.
Pedig hát az még nem volt olyan érdekes csárda, mint a Csíkos uramé. Ezt azonban nem azért írtam itt meg, hogy a finánc úr »accissal« valahogy nyakára menjen, mert ezekre nézve van Csíkos uramnak egy olyan süllyesztő készüléke a lápon, hogy nem jó lesz megpróbálni, hacsak valaki meg nem kívánta azt az állapotot, hogy magát a vízbe fúltak lajstromában lássa a »Szegedi Napló«-ban.
