ISTEN NEKI MÉGEGYSZER A BORCSA
ISTEN NEKI MÉGEGYSZER A BORCSA
Két szegedi árvizes ember találkozása mindég szomorú találkozás, de néha vannak komikus oldalai is, aminek legnagyobb bizonysága Kubikos János uram összejövetele Czinke Péterrel.
Hogy van kend, János sógor?
Hát így, mint a kisújjam.
Könnyű hát akkor kendnek beszélni, az én sokkal nagyobb bajommal szemben, mert én is úgy maradtam, mint a kisújjam.
(NB. az volt a különbség, hogy a János sógor kisújja teliden tele volt aranygyűrűvel, míg ellenben a Péter sógoré valami fehér rongyba volt pólyázva.)
S ez jellemzi a különböző árvízkárosultakat Szegeden, mert hogy mindenki árvízkárosult, az az egy egészen bizonyos. Árvízkárosult az ügyvéd, kinek klienseit vitte el a víz, árvízkárosult a kereskedő, ki vevőit vesztette, s árvízkárosult maga őméltósága, az általam igen tisztelt Herrich tanácsos úr is, ki elvesztette abbeli reményét, hogy a szegedi töltésekből még tovább is hasznot húzzon.
Árvízkárosult vagyok magam is, mert kilenc múzsám közül csak kettő maradt meg, s azok közül is az egyik, a Mariska, annyira elszokott a szárazföldtől, hogy valószínűleg beállott vízi nimfának.
Egyszóval árvízkárosultak vagyunk. A puszták fényes városa romokban hever, s a romok alatt szomorú titkok feküsznek.
Fekete könyv e szörnyű katasztrófa: a végzet írta; minden lapja sötét. Még nem jutottunk az utolsó lapokig. Vajon mi lesz azokra írva? Egy-egy halott-e minden betű?
Hanem hát a természetnek örök logikája van, a fán még alig szárad meg a virágszirom, midőn már hatalmasan nyomja el onnan a növényélet egy új fázisa, a képződő gyümölcs. A természet sohasem hazudik, és sehol sem.
A fecske fészkét minden ősszel lerontják a csintalan gyerekek, s a fecske minden tavasszal újra fölépíti.
Hát miért lennének az emberek gyöngébbek a fecskemadárnál?
Míg a könnyező szem szomorogva nézi a tégladarabot a házromok között, féligmeddig már avégből nézi, ha ugyan használható lesz-e az új házhoz?
S amint végig evez a szegedi ember a hullámok ezüst hátán, ott hol még nemrég városrészek álltak, míg alulról vadul csapkodják lélekvesztőjét a gyűrűző habok, ő maga bent arról ábrándozik, hogy milyen szép parkok, paloták lesznek valamikor itt, ezen a helyen, hol most a víz bomlik.
Az újjáteremtés nagy gondolata tolja magát kifelé mindenünnen, a megviselt házak repedéseiből, a szíveken ütött sebekbül. Ebbe szakad bele a fájdalom fölkiáltása, s a kifakadt könnycsepp itt törik meg, s amint ide lehull, rózsaszínbe játszik…
Minden visszatér lassan a régi medrébe. Amit óhajtanak az emberek, azt el is képzelik, s örömest hiszik el, még ha nem is igaz. Szeretője arcát látja a lány ott is, ahol nem láthatja. Megnyílnak a sírok minden éjjel az aluvó előtt, ha kedves halottat takarnak, s kilépnek belőle mindazok, akiket szerettünk, kiket visszakérnénk, ha szóba állhatnánk azzal, aki elvitte. Ha szóba állhatnánk?
Fölépül a város képzeletben minden utcájával, minden kunyhójával; látjuk zsibogni benne az életet, szemeink előtt ott fekszik minden zege-zuga; a kopottas járdák, az alacsony házak járdák mentében, a gyaloghidak, a cifrázott kapuk, a különféle színű zsaluk és kerítések… és olyan nehéz elhinni, hogy ebből semmi sem igaz hogy mindez csak »volt«.
S olyan édes, ha elbolondítjuk magunkat, hogy ez »mind megvan még«.
A »Szegedi Napló«-n is az volt a baja a közönségnek, hogy mégsem egészen az, mint régen, még mindig van valami rajta olyan, mint a halottas lepedőn, ami folyton emlékezetbe hozza a gyászt. Pedig milyen jó lenne, ha már az is megszűnnék, ha egészen a régi lenne, hogy szinte beleringatná a közönséget a »hajdankorba«.
Sőt, többi között még olyan bolond is akadt, aki kijelentette, hogy ő addig, de bizony nem bízik, hogy mégegyszer Szeged a régi Szeged lehessen, míg ismét vissza nem tér a régi tárca; de még az is a régi kedvenc tárggyal, Borcsával.
De már akkor aztán megadja magát, mindent elhisz.
Mikor még a katasztrófa előtt Lukács György szürke csíkos kaputrokkjában, melyen fölületes megolvasás után tizenkilenc zsebet láttam (hát még a Herrichén mennyi zseb lehetett?) s e zsebek valamelyikében bizonyosan tudtam már, hogy ott van a statáriumot elrendelő miniszterelnöki irat lepecsételve, még magam is sürgettem a statárium kihirdetését hanem bezzeg mennyire megijedtem, mikor aztán a statáriumot ki is hirdették a gyilkosok, rablók és gyújtogatók ellen…
Micsoda? a gyújtogatók ellen? No hiszen, szépen vagyunk. Most már menthetetlenül oda a Borcsa! Csak ne tudnák meg, hogy valahogy létezik, s hogy ő a legveszedelmesebb gyújtogatója a szíveknek.
Először vitt rá a lelkiismeretem, hogy bűnpalástoló legyek. Mélyen hallgattam róla. S valahányszor kezem rávetemedett, hogy leírja nevét, a Bor… szótagnál már keresztül törültem s más térre küldtem el képzeletemet, nehogy elérje a Tisza Kálmán rendelete.
Volt különben azon szomorú eshetőségre, ha mégis tetten éretnék a gyújtogatáson, egy kész javaslatom, melyet Lukács György őméltóságának nyújtottam volna be, legfőképp azon célzásból, hogy Borcsát a statáriumtól megmentsem. E javaslat túlságos okos dolog ugyan a tisztelt miniszteri tanácsos úr eszéhez, de mindazonáltal, hiszem, elfogadta volna, mert hát megesik véletlenül, hogy a miniszteri tanácsosok is belátnak valamit. Én ugyan még sohasem vettem észre, de hát mondják.
Teljes életemben fumigáltam az okos embereket (azok őrizték a percsórai töltést is); hanem ennek az egy bolondnak szót fogadok.
Ha neki erőnek erejével a Borcsa kell, megteszem azt az örömét mégegyszer. Eddig sem valami fösvénységből vontam meg a tisztelt közönségtől a Borcsa-literatúrát (más szóval szépirodalom), hanem csupa merő félelemből.
E javaslat így hangzott:
1. §. Borcsának egy üveg, minden oldalról belátást engedő, pavilont kell emelni a töltés egyik legmagasabb pontján: s az egész férfivilág parancsszó nélkül megy ki a töltésekre, hogy láthassa.
2. §. A helyi sajtót a Borcsa értesítse a kormánybiztosi rendeletekről: az ő szájából szelídebben fognak azok hangzani, s kedvesebben fogadtatni.
3. §. Ha az ár szilaj haraggal áttörni készül a töltést, Borcsa felkérendő, hogy hamisan mosolyogva tekintsen egyszer-kétszer végig a hullámzó ártéren: áspis kígyóvá váljak, ha úgy el nem bűvöli a vizet, hogy az bámultában megáll, s nyomban tóvá leend.
Milyen javaslat volt ez! Napokig hordoztam a zsebemben. Lukács sokszor nézett rám mereven, fürkészőleg, mintha sejtette volna, hogy nálam van a sikeres védelmi műveletek kulcsa.
Néha vettem is észre valami olyanszerű mozdulatot nála, mintha bizalmasan félre akarna híni, hogy tőlem is tanácsot kérjen.
Bezzeg ha megtette volna most már a Lipót-rend nagykeresztje lóbálózhatnék a sokzsebű szürke kaputrokk gomblyukában.
