HARC A VÍZZEL
HARC A VÍZZEL
A veszély március 1-én lett föltűnőbbé. A Tisza vize majdnem elérte a 25 lábat a 0 fölött. A lakosság, mely eddig a »jam alios vidi ventos« melegítő tudatával látszólagos non chalance-szal nézte a Tisza áradását, meghökkent. A vészbizottság, mely Taschler főkapitány elnöklete alatt alakult meg, elrendelte a kényszermunkát, a közigazgatási ügykezelés a legszükségesebb rendőri teendőket kivéve megszüntettetvén, a város összes tisztikara a védelmi munkában való közreműködésre használtatott. Lázas tevékenység folyt mindenütt. Március 2-án 21 darab ponton érkezett le 30 hidász kíséretében.
Ez volt az első jel, mely arra emlékeztetett, hogy hátha ezek a pontonok nemsokára itt fognak átsikamlani Szeged utcái között, hol most mi járunk-kelünk…
A pontonok, melyek ott állottak a városháza előtt, úgy tűntek föl, mint megannyi készen álló koporsó. Mintha figyelmeztetnének, hogy: itt temetésre készülnek.
A város borongó hangulatot öltött, dacára a verőfényes napoknak, melyek ragyogó fényt, tavaszi zománcot öntöttek szét és megaranyozták az öreg ismerős épületeket… haláluk előtt.
Az utcák elvesztették szokott jellegüket; néptelenebbek lettek, s csak siető embereket lehetett látni végig menni; a sétálások megszűntek; még akinek nem volt is dolga, restellte észrevétetni, hogy nincs. A korzó mutatta legjobban a megváltozott képet; ezelőtt rajként hemzsegett rajta a tarkábbnál tarkább közönség, most a verőfény sem csalt ki senkit.
Mintha egyetlenegy ember lett volna az egész város, egyetlenegy ember, akinek valami nagy baja van, aki nem mer mosolyogni, vagy nem tud, mintha egyetlenegy szív lett volna az egész város, melyet összeszorított valami aggodalmas előérzet…
Március 4-ig a víz elérte az eddig soha nem tapasztalt magasságot, 25 láb 6 hüvelyket, s ezalatt a Maros is folyton emelkedett, siettetve a katasztrófát. Taschler védbizottsági elnök március 3-án bocsátotta ki elsejét ama kiáltványoknak, melyek a lehető legtapintatlanabbul voltak szerkesztve. E kiáltványban nyugalomra és a rendeletek pontos teljesítésére hívja föl a közönséget, jelezve egyszersmind, hogy a percsórai gát esetleges elszakadását ágyúlövés fogja tudtára adni a népnek.
Míg idebent éjjel-nappal hazafias virrasztás címén ülésezett a vízvédelmi bizottság a legkülönbözőbb elemekkel föleresztve, s more patrio prókátori okoskodásokkal pótolva a szakértelmet s határozva jót, rosszat, addig a percsórai töltésen lázas hévvel folyt a munka. A kormánybiztos, Kende Kanut is előballagott valahonnan a tizenkettedik órában, s miután 15 ezer forint erejéig megcsapolta a város pénztárát, s miután a Pallavicini őrgrófra kivetett összeget nem bírta beinkasszálni, a helyszínre utazott erősíteni a töltést, mely ha átszakad, Szeged halálos veszedelemben forog, mert akkor a hátulsó töltések, melyek csak 22 lábnyi magasak, bajosan fognak a vad áradatnak ellenállhatni. Ez volt az általános hit Szegeden, s a percsórai gátba volt vetve minden remény.
S volt remény, dacára Kende Kanut egy hirtelen közforgalomba jött nyilatkozatának, mely szerint ő nemigen bízik a töltés szilárdságában. E reményt leginkább három kipróbált szegedi ember (akik a »szegedi hősök« nevet is megérdemlik) ottléte támasztotta. Novák József városi ügyész, Váradi Ignác és Szekerke József bizottsági tag dolgoztak ott szakadatlan eréllyel…
Míg azok ott vannak, semmit sem kell félni mondogatták az emberek egymásnak biztatgatólag. Ösmerik ezek a vizet; és megfogják. Saját testükkel is megfogják.
Én felvidéki ember létemre naivságnak hittem az ilyen beszédet, hogy valaki a vizet megfogná; hiszen nem nyúl az vagy pintyőke, de végre is ami annyi száz embernek rendületlen, habár rusztikus hitét képezi, némi tiszteletre készt, s magam is hinni kezdtem már, hogy addig csakugyan nem jöhet a víz, míg Novák, Várady és Szekerke őrzik.
Március 5-én délben az Újszegedre közlekedő tiszai hajóhíd, kivált az előrelátó Pillich Kálmán korábbi sürgetésére, nagynehezen beköttetett s ezzel erős lélegzetet vett mindenki, mert most már veszély esetére volt egy út, amerre menekülni lehet a népnek. A vízvédelmi bizottság, melyben Taschleren kívül Dáni főispán, Pálfy polgármester, Reizner főjegyző és Zombory tanácsnok vettek kiváló részt, nem sújthatók az önteltség és a hatalommal kacérkodás vádjával. Maga a főispán csak igen csekély hatáskört tartott meg magának, éppen annyit, amennyinek meg bírt felelni, nemkülönben a szerény Pálfy. Csupán Taschler mert többet erejénél. De őt is folyton ellensúlyozta a többiek higgadtsága.
A vízvédelmi bizottság »sanior pars«-a csakhamar magaslatára emelkedett azon tudatnak, hogy tanácskozása laikus nézetek levében úszik, s megrettent még azon gondolatra is, hogy a saját ambíciója veszélyt hozhasson a városra, s mihelyt imminensebb lett a veszély, maga kereste meg a kormányt komisszárius kinevezése és szakértő leküldése iránt. Ugyancsak március 5-én le is jött Boros Frigyes főmérnök, s azontúl élénk részt vett s irányadó volt a vízvédelmi bizottság üléseiben.
E napon jött le Lukács György miniszteri tanácsos is, a sunyi természetek szokásával magával hozva zsebében a kormánybiztosi kinevezést és a statáriumot is, anélkül azonban, hogy ezt nem tudom miféle magas, csak az ő nagy talentuma előtt érthető politikából elárulta volna, eleinte csupán úgy gerálta magát, hogy ő személyes meggyőződést jött szerezni a várost fenyegető veszély mérvéről, hogy annak alapján a helyzetről kimerítő jelentést tehessen a kormánynak. Már ez együgyű lépése előre vetette árnyékát azon tehetetlen aprólékos és nevetséges taktikának, mellyel a szegény öreg apó nem sok vizet zavart meg, és azon erélyességhiánynak, mely egyrészben Szeged szerencsétlenségének oka.
A közvélemény legszívesebben Dánit látta volna kormánybiztosnak, ki ha mint kormányközeg nem bírja is a város népszerűségét, de mihelyt nagyobb bajok távol lökik a látkörből a politikai párttusák lándzsáit, egyszerre a »magáénak« látja őt minden szegedi ember, s szívesebben engedelmeskedik még kérésének is, mint bármely idegen parancsnak.
E napon nagy mérveket öltött a munka a belső töltéseken is, az államvaspályai töltést ezer meg ezer ember magasította, rajként lepte el a nép. Az általános kényszermunka alól senki sem vonta ki magát; igazságosan volt az fölosztva és minden kivétel nélkül. * Estefelé megtekintettem a munkát, s azon meggyőződésre jutottam, hogy csak a szegedi ember tud a töltésen dolgozni. Kellő felügyelet nélkül is bizonyos összhangzatos rendben ment a szakszerűséget kívánó munka: mintha valamennyinek tanult mestersége lenne a gátépítés.
*Még e sorok írója is kirendeltetett, dacára annak, hogy nincsenek elég érdemei arra, hogy már ily rövid idő alatt honosíttassék.
Beleszülettek, mint a cigány a muzsikába mondtam ott valakinek.
Hátha még 1876-ban és 77-ben látta volna: akkor még a kisasszonyok is kinn dolgoztak.
A szobalány meg persze bögrébe hordta utánuk a kávét.
Az általános munkakedvet látva, a hősies védelem a biztonság érzetét kölcsönzé a lakosságnak. Záloga volt az a menekvésnek.
Csendes este következett be. A szőke Tisza alig mozdult medrében s egész nap nem áradt semmit. Nyájasan, biztatón csillogott ki széles medréből a partjain hullámzó néptömegre.
Mátrcius 5-én este mindenki nyugodtan feküdt le a több napi kimerültség után.
S íme, éjfél után 2 óra 45 perckor két ágyúlövés dörgése riasztotta föl Szeged alvó népét.
A Tisza átvágta Petresnél a percsórai töltést. A leghatalmasabb kapu megnyílt a rakoncátlan elem ereje előtt.
Zúgva közeledett hatalmas hullámgyűrűkben, hogy összezúzza Szegedet.
