187. sz. augusztus 22. KÉSZÜLŐDÉS
187. sz. augusztus 22.
KÉSZÜLŐDÉS
KÉSZÜLŐDÉS
Öt éve már, hogy mint nyűg, nyakunkon Tisza Kálmán, s hírhedtté vált mamelukjai. Úgyszólván vakmerőségével tolakodott föl a díszes polcra, melyen annyit ártott hazájának.
Az ellenzék megkötött keze, a pártonkívüliek habozó tehetetlensége lehetővé tették neki, hogy annyi botlás, annyi erőszak, s oly nagy népszerűtlenség dacára is állásán maradott.
Az egyesült ellenzék néha még csak helyt állott magáért, de a pártonkívüliek, kiknek sorában a régi Deák-párt korifeusai vannak, a múlt ülésszakban csak azt bizonyították, hogy amit tudtak is elfelejtették, nemhogy tanultak volna valamit.
Pedig kellett volna tanulniok, hogy nálunk a választásoknál – fájdalom – egyetlen kormány sem bukik meg. Mindenik keresztül eszi magát azon a cukorhegyen, melynek népszerűség a neve. Hogy az a cukorhegy miként képződik, az aztán megint más kérdés és nem ide való kimutatni, – mert mindez csak annak bizonyítására lett fölhozva, hogy Magyarországon a kormányokat csakis a parlamenten belül lehet megbuktatni. Még eddig legalább ezt tanúsította a praxis, s a kormány kimúlások története. Kíméletlen, szüntelen támadások kellenek.
Tisza Kálmánt sohasem volt olyan könnyű dolog kibuktatni, mint éppen most, mert sohasem volt rá kedvezőbb alkalom. A Várady és Zichy-afférok teljesen megsemmisítették a kormány iránti tiszteletet még azokban is, kik tisztességes emberek lévén akár azért, hogy az állapotok ne bolygattassanak, akár személyes rokonszenvből még szítottak a kormányhoz. Ehhez járult még Andrássy bukása is. Ez kellett csak Tisza Kálmánnak! Legmegrögzöttebb hívei is kétkedtek immár állandóságában, s az ellenzék legelső merész föllépésére úgy szétriadtak mellőle, mint az oláhok szent Páltól, mert érzik, hogy Tisza Kálmán alul ki van véve a gyékény java: hogy most Andrássy távozása se fölülről, se az osztrák kormány részéről nem fog támogattatni.
Úgy látszik, az ellenzék kezdi helyesen látni a dolgokat, s megragadni készül az alkalmat Tisza Kálmán kezéből kicsavarni a kormánypálcát.
Mozognak. Egy nagy ellenzéki értekezlet összehívásáról van szó, mely szeptemberben jönne össze Budapesten, a volt Deák-pártiak pedig a zalaegerszegi Deák-szobor fölállításánál nagy politikai összejövetelt és tanácskozást terveznek.
Valami forr. A pártvezérek sűrűn érintkeznek egymással. Széll Kálmán rátóti kapuján sok idegen kocsi megy ki és be. Bittónál is konferenciáznak.
Jól esik látni e mozgalmat az általános korrupció közt az általános elcsüggedéssel szemben, jól esik tudni, hogy vannak még férfiak, kik a haza jövőjére még nem vetettek keresztet.
Másrészről élesen jellemzi e mozgalmat a ravasz miniszterelnök sürgés-forgása, ki családi gyűlést tart Geszten, ki Bécsbe siet, hogy ott megerősítse hatalmát, az ide-oda kapkodás, a zavar és elámulás a nagy csapás folytán, mely Andrássy bukásában érte. Tisza nem pihen; Tisza olyan szívós mint a macska, ha földhöz ütik, meg se nyikkan, hanem újra fölkel. Tisza, mielőtt elesnék, már azon gondolkozik, hogy miként kelhessen föl.
És még sincs menekülése, ha most a különböző ellenzéki árnyalatok vezérei összetartanak. Egyedül őtőlük függ, hogy elérjék céljukat s elseperjék a gyülöletes Tisza-érát Magyarországról.
Ha nem éreznek magukban a bátor föllépésre és küzdelemre elég erőt és elszántságot, akkor menjenek vissza, ne bitorolják a vezér nevet, s engedjék át a tért másoknak, kik nem lesznek sem erő, sem elszántság híjával.
Mert ha a vezérek még ezentúl is cukros vízzel, akadémiai orációkkal akarják Tisza Kálmánt a taktika és fortélyok főmesterét megbuktatni, s elszalasztják ezáltal a kellő percet, mikor tenni lehetne és kellene, ne vádolják se a nemzetet, sem a mamelukokat, hanem csupán a saját tehetetlenségüket.
