189. sz. augusztus 24. SZEGED KÖZÖNSÉGÉHEZ!
189. sz. augusztus 24.
SZEGED KÖZÖNSÉGÉHEZ!
SZEGED KÖZÖNSÉGÉHEZ!
A francia sas keresztül száll a délibábos rónán, s megszánja a beteg gólyát és darut.
Darunak tolla tépett, gólyának fészke nincsen; a sasnak szárnya van, kiterjeszti föléjük.
Így volt-e az? Egészen így volt.
Franciaország, világ királya, te szólítottál minket – a szívedhez!
S fönséges szavad bekiáltotta a földgömböt, megrázkódtak tőle a pólusok, s szereteted hallatára egyszerre termőföldekké váltak a jégmezők is, fű nőtt fölöttük, virág fakadt a sziklákból, s aranyos kagylókat hányt föl a mogorva tenger feneke.
Testvéri csókod csattanása varázs volt, csoda lett; egyszerre elültette kelettől nyugatig a részvétet, s kikelt, rügyöt vetett mindenütt.
Mennyivel tartozunk Franciaországnak, még akkor sem lehetne kiszámítani, ha nem volnánk régi adósai.
1848-ban Franciaország tanította meg nekünk, ha rombolni, építeni akarunk, híjuk el a vihart. Elhíttuk. Megjelent. S megújult tőle az elaggott ország. Ingott a trónus. Erdő támadt a hősökből.
Mikor 1860-ban a koporsóban feküdtünk meghalva, – hogy föltámadhassunk: Franciaország tépte le rólunk a koporsó födelet.
S ez soha nem múló, örökkön örökké ébren virrasztó szeretet sohasem melegített jobban, sohasem ragyogott fényesebben, mint most, midőn Szeged elpusztult.
A gyászfátyol, mely Szegedet takarta, sötét árnyat vetett Páris mosolyban úszó arcára.
S amint a messzeségen, havasokon keresztül az óriás nemzet átnyújtá kezét, hogy minket fölemeljen, – a csapkodó villámok megrezzenve álltak meg, nem lesz-e valami bajuk, amiért olyan mélyen lesújtottak.
Ennek a nagy nemzetnek a küldöttei jönnek ma Szegedre, hogy meghozzák hazájuk szíves üdvözletét, s hogy megvigyék amit mi üzenünk.
Vajon mit üzenünk?
Vigyék meg hírét annak, hogy amikor ők itt jártak, azt a napot, azt a piros vasárnapot megünnepelte minden szegedi.
