247. sz. november 1. HALOTTAK NAPJÁN
247. sz. november 1.
HALOTTAK NAPJÁN
HALOTTAK NAPJÁN
Ma van a kegyelet napja. A halottak nevenapja. Ez az egy nap, amikor az élők a halottakhoz mennek…
Bárcsak egyszer olyan nap is lenne már, amikor a halottak jönnének vissza hozzák!
Nyugodtan alusznak ott a néma földben: az ezer meg ezer mécs, mely ki fog gyúlni a sírokon, nem világít le egészen hozzájuk. Örök szender ringatja őket szelíden, édesen…
Sehol sem lehet ma olyan gyásznap, mint Szegeden. Itt van a legtöbb halott. Ha mindent méltón meg akarnánk siratni, ami lenn van az enyészet sírjában, új árvíz kerekednék a könnyekből.
Az elemek mind összeesküdtek, hogy segíteni fognak az enyészetnek, halálnak az idén: a Víz, a Tűz, a Levegő s a Föld.
Szörnyű szándékát megvalósítá a Víz, a többi elementum is mind mepróbálta ránk törni, a Tűz két ízben bontotta ki vérvörös pokoli szárnyát, a Levegő mérget hozott vidékünkre atomjaiban, s a Föld megrendült, mintha le akarna rázni hátáról.
Mi, akik még mindezek dacára élők maradtunk, üljük meg ma a halottak ünnepét.
Sajátságos érzés fog el: az elfásultság tompa zsibbadása. Semmi sem fáj, hanem csupán éget valami. Mi ez? Kegyelet? Nem! Ez az irigység őirántuk, akiknek sokkal jobb dolguk van odalent.
De hát illik ez a csüggedés keresztényekhez? – Olvassátok el szegediek a temetők kapuin a merész szót: »Föltámadunk«, s legyetek erősek a türelemben, s öntözzétek gonddal a reményt, mégpedig minél jobban indul hervadásnak, annál inkább.
Igen, maga s szülőváros Szeged is halottnak tekinthető, de csak tetszhalottnak. Hiszen dobog még a szív, s a vér ha lassan is, lüktetni kezd az erekben.
Soha még ilyen szomorú halottak napja – de azért ne roskadjunk össze a fájdalomtól. Király szavára megnyílik a sír, s föltámad az ősváros fényes ruhában.
Máskor e napon előszámítottuk az ország halottait, a közélet és irodalom bajnokait. Ami könny megmaradt, azt őnekik szántuk. Az ő sírhantjaikon üdítette föl évről-évre a dércsípte gyepet.
Ma is megemlítjük egy Kállay Ödön, egy báró Wenckheim elvesztét, de ha az emlékezet odavisz a szőregi temető szomorú sírdombjaihoz, egyszerre összefoly előttünk a múlt, jelen, jövő és nem emlékezünk egyébre, mint a rettenetes katasztrófára, mely az egész városból egy nagy temetőt csinált.
S ami még mindezek fölött a legjobban fáj Szegednek az, hogy mikor a végzet koldusokká [! tette, s halottas házzá ház nélkül minden házhelyet, rossz emberek jó hírnevéhez nyúltak, hogy azt is eltemessék.
Ráfogták, hogy háládatlan, hogy telhetetlen, hogy követelő: s Szeged népének lázas vonzalma szülővárosához, valóban úgy tüntethette volna föl magaviseletét azok előtt, kik a szerencsétlenséget, s a szűz patriótizmust nem értik, s épp azért nem tudják méltányolni sem.
De hiszen a halálnak is van egy vigasztaló oldala, a föltámadás. Emlékezzünk meg régi városunkról ma, amint hajdan állott, cikcakkos udvaraival, a régi házakról, melyek mint gyermekkori ismerősök mélyen emlékezetünkbe vésődtek, idézzük vissza azokat az arcokat, amelyekből annyi hiányzik, áldozzunk a kegyeletnek, s vigasztalódjunk meg azon örök igazságban, hogy minden mulandó. S az isten bizonyos célból söpör le mindent.
Ki mondhatja, hogy a cél nem nekünk kedvező?
A jövő mutatja meg. A jövő, az átalakulás isteni titka.
A jövő föltámaszthatja nekünk Szegedet, s alátiprott hírnevünkről is kiszívja a ráhányt piszkot a mosolygó napfény.
