258. sz. november 15. JELEK
258. sz. november 15.
JELEK
JELEK
Keresztül megy-e a boszniai javaslat, vagy sem – ez most a kérdés.
Ha az előzményeket tekintjük – elgondolva, mennyire képes volt Tiszát pártja tüskön-bokron keresztül követni a múltban, azt kell hinnünk, hogy a Tisza-kabinet örökkön-örökké való lesz.
A magyar miniszterelnök azon felül, hogy zsíros »sine curá«-ba rakta híveit, nagyszerűen tudja a fegyelmet tartani köztük. E gárda oly hatalmas öltésekkel látszik odavarrva lenni az ő gallérjához, hogy nem egykönnyen szakadhat le.
És mégis, mintha valami jelek mutatnák, hogy Tisza Kálmán talpa alatt ott van már titokban az útilapu.
»Fekete pontok látszanak« a politika egén, mondtál volna hírlapírói elődeink, kedvenc frázisaikkal…
Valóban gömörödő felhők kezdenek a láthatáron feltűnni. Fekete felhők Tiszának, rózsaszín felhők nekünk, az ellenzéknek.
Az oly kipróbált kabinet, mint a Tiszáé, hasonlít a köszvényes lábhoz, mely a változást idő előtt megérzi.
A miniszterelnök még sohasem volt úgy megijedve, mint most, azt mutatja nagy lehangoltsága, s azon intézkedések, hogy a szavazásra az összes kormánypárti képviselők be fognak hívatni, bárhol legyenek is azok, s bármily sürgős és fontos teendők is várjanak is rájuk egyebütt. Be fognak hívatni a főispánok megyéikből, a kormánybiztos képviselők, kik a Tiszavidékeken a tavaszra szükséges védműveleteket ! építik, be fog hívatni a szegedi királyi biztos és a biztosi tanács. Összegyűjtetik minden csöpp erő, hogy a lankadó inakban elősegítse az izmosabb vérkeringést.
És Tisza mégis fél, hogy a boszniai javaslat nem fog keresztülmenni.
Tegnapi beszéde olyan volt már, mint egy bukott miniszteré, egyes elejtett megjegyzései azt sejtetik, hogy el van készülve az utolsó kenetre… a halálra.
Honnan e fatális sejtelem? Hiszen jól megy minden! mint a muszkák mondogatták három év előtt. A kormánypárti kapacitások rőfszámra eregetik az argumentumokat a javaslat mellett; a nemzet ünnepelt írója is sorompóba lépett s bebizonyítá, mekkora üdvös dolgok származhatnak még ebből… Kár, hogy nem úgy tett, mint az »Enyém, tied, övé« című regényében, hogy két befejezést mondott volna beszédjében, egyet az ellenzék, egyet pedig dicső barátja Tisza számára: hadd lett volna megelégedve mind a kettő.
Minden jól megy – s Tisza mégis fél. Vajon mitől?
Talán az ellenzék szervezkedése és buzgalma ütött fejébe szeget?
Oh nem. Az ellenzék sem nem lett erősebb mint volt, sem nem igyekszik már diadalra jutni. Elfáradva a meddő küzdelemben jobb időkre vár, s azalatt inkább csak szokásból mutogatja éles körmeit.
Vagy az hangolta le Tisza Kálmánt, hogy érzi már, miszerint az Andrássy lábai a magyar földet tapodják? S ha egyszer a közélet porondjára lép, ő azonnal elhalványul mellette?
Avagy az rázkódtatta meg hátgerincét, hogy Széll Kálmán tegnapelőtt a Házba belépett?
Talán valami árnyék húzódott utána, egy nagy szellem árnyéka… s leült oda a Csengery helyére, ahova a Deák Ferenc vizitkártyája van ragasztva még múltról is?
S ebből érzi Tisza közel levő bukását?
Oh nem! Mindez korántsem alterálja Tisza Kálmánt. Szemet húny a víziók előtt s lelkiismeretén nagy lakat van: az nem mozdulhat. Egészen más dolgok ejtették nyugtalanságba őexcellenciáját.
Egy elejtett szó a bécsi Burgban. Egy kis nyilatkozat, mely bizalmasan lett elmondva, s mely aztán Bécsből magas állású füleken keresztül egész Budapestig eljutott.
Egy elejtett szó, hogy Tisza Kálmánból már elég volt. Egy elejtett szó, hogy még csak hadd szavaztassa meg a boszniai törvényt, mert ahhoz csak őneki van ereje. Egy elejtett szó, hogy azután pedig elmehet.
Ez az elejtett szó okozta a magyar miniszterelnök lehangoltságát, mert az az elejtett szó oly magas ajkakról siklott le, akiknek az elejtett szavai is sokszor válnak megmásíthatatlan parancsolattá.
