259. sz. november 16. A KIDOBOTT PÉNZ
259. sz. november 16.
A KIDOBOTT PÉNZ
A KIDOBOTT PÉNZ
Furcsa szél fúj megint a Percsóra felől, »Vállalkozók« szimatolják a talajt ismét colstokkal kezükben és szerződéssel a zsebükben. Gyülekeznek a máshonnét elkergetett vagy elcsalt kubikusok is újra a szélrózsa minden irányából, mert fogadják nekik szörnyen, hogy most rendesen ki fogják a bérüket fizetni, nem úgy, mint azelőtt, sőt talán még a barakkra sem húzzák le az egy hatost. Szóval dolgoztatnak az egész vonalon.
A városi közgyűlés előtt is ott fekszik a jelentés, melyből kiérthetjük, hogy a percsórai kormánybiztos 200,000 Frt kölcsönt vett föl, dacára annak, hogy attól a törvény eltiltja, s dacára, hogy a társulati érdekeltek egyhangúlag tiltakoztak ellene.
Olvastuk a külföldi szakértők véleményét is, akik szintén a percsórai töltés helyreállítását javasolják. Persze az után az információ után, amelyet a folyammérnök uraktól kaptak, egyebet várni nem is lehetett. Mert az, amit ennek a vonalnak az indoklására elmondanak, oly tájékozatlanságot árul el a helyi viszonyok felől, hogy botránynak is beillik. S talán nem is volt más célja a Herrich konzorciumnak az informálással, minthogy ily szembeötlő tévedésekbe vezessék a föltétlenül megbízó külföldi urakat. Az igaz, hogy tudták is a módját, mert hozzájuk férni ittjártukban bajosabb dolog volt, mint a kárbunkulus ellopása. Szegedi embertől ugyan nemigen kérdezték, hogy tulajdonképpen micsoda Isten csudája is az a “Percsóra”. Vagy mi a bajunk, mit is akarunk mi szegediek? Mikor először itt jártak, akkor még csak annyit megtettek, hogy megbámultatták őket velünk is, de amikor kizárólag a mi érdekünkben jöttek le Szegedre, amikor csupán a mi városunk védelmével foglalkoztak, akkor csak az újságokból tudtuk meg, hogy nálunk jártak. Mintha csak dugva tartották volna őket! nehogy mi is mondhassunk nekik valamit, ami talán ellenkeznék a folyammérnök urak szent szándékával.
Persze, hogy ily körülmények közt mást várni, minthogy a percsórai vonal fönntartását fogják javasolni, hiú ábránd lett volna. Igaz, hogy evvel aztán a mi sorsunkat el is döntötték. Nekünk most már beszélhetnek mederszélesítésről, átmetszés kiképzéséről, töltés magasításáról. Nekünk már beadták a kulcsot, elmehetünk oda, ahol a part szakad.
Építenek tehát a percsórai egész vonalon egyszerre. Építenek, mert a külföldi szakértők is így találták jónak. És építenek most, novemberben elkezdve, amikor a tél már a nyakunkon van, s amikor a jövő évi árvíztől kevés hónap választ el bennünket.
De mégis, ki az aki épít tulajdonképpen? Talán Kende Kanut? Oh nem, az nem tesz olyat. Vagy a királyi biztos? Az sem, annak nem tartozik a hatáskörébe. Vagy tán maga a kormány, hisz azt mondják, látták arra járni Jankovichot. Nem, még Jankovich sem, az is csak a mi nyomási földeinket kubikoltatja a veres keresztnél belülről. Ki az hát, ki ott épít.
Senki más, mint Szegheő Attila folyammérnök úr. Legalább a szerződéseket ő kötötte a vállalkozókkal, a fizetésre ő kötelezte magát, s ő rendezi az egészet. Igaz, hogy ez a körülmény reánk, szegény társulati tagokra nézve, sokkal vigasztalóbb, mint a vállalkozókra, mert így legalább tudjuk, hogy mirajtunk ugyan ezért a munkáért senki fia se vesz meg még bíró előtt sem egy árva rézkrajcárt sem, de hogy a vállalkozók hogy jutnak majd pénzükhöz, ha Szegheő Attila úr erszénye kiürül, azt bajos elképzelni. – Mert az is nagyon könnyen megtörténhetik, lévén ő is velünk együtt egyszerű »árvízkárosult«, nem pedig bankócsináló.
Nem kis pénz ám pedig az, amit most itt Percsórán elszórnak. – Olyan ára van a kubiknak, hogy még a szádfal is csak kismiska hozzá képest. Négy forint körül fizetnek egy köb-öl földért a vállalkozónak, s azt sem a tényleg kihordott mennyiség után a gödörben fölmérve, hanem rajta a töltés testen, amikor már el van aprózva, és terítve szépen. Ami pedig szép különbség, mert a föld kihordás által annyira meglazul, hogy egynegyed vagy egyharmad résszel is nagyobb köbtartalmat mutat, mint a gödörben magában. – Ha hozzá vesszük még azt is, hogy az a négy forint körül járó összeg is csak az 50 ölnél nem nagyobb távolságról hordott föld után fizettetik, még azontúl a messzeség szerint az ár jóval emelkedik, s ha tudjuk, hogy bizony nagyon kevés földet lehet ott már a közel fekvő kubikgödrökből kapni, kis számítással is rájutunk, hogy az egész vonalon átlag egy köböl tényleg kihordott föld 6–7 Frt-ba fog kerülni.
Pedig ez már aztán nem tréfa, mert az árlejtéskor 200,000 köbölre írták ki a versenyt, s így könnyen kiszámíthatjuk, hogy a Percsóra Molochja, a szent rendszer dicsőségére, ismét elnyel egy milliót. Vajon győzni fogja-e Szeghő Attila úr erszénye?
De evvel félre is tehetjük a tréfás hangot. Mert a tény, hogy a Percsórára ma építenek, s hogy oly irtózatos árakat fizetnek, csakugyan inkább siratni való dolog. Mert nemcsak az a lélekháborító, hogy pénzt dobnak ki, hanem méginkább az, hogy oly sokat dobnak ki.
Hozzá vagyunk szokva már, hogy bennünket szegedieket nem kérdeznek, ha ilyesfajta munkákat elhatároznak. Nem csodálkozunk rajta, ha nem veszik figyelembe a – bátran mondhatjuk – egész Szeged város közvéleményének szavát, mely a percsórai töltés kiépítése ellen nyilatkozott. Az sem lep meg, hogy nem hallgatnak a tapasztalás óvó hangjára, mely azon töltésnek a jövő évi árvíz ellenében sem jósolhat biztos jövendőt.
De azt már fönnhangon kérdhetjük, hogy miért építenek azon a percsórai vonalon oly drága pénzen? Mert csak közpénz az, amit ott elköltenek, akárki is adja, s ha Szeghő Attila úr szerződött is vállalkozókkal. Hisz az árlejtés alkalmával Gregersen talán 38 krajcárt kért egy köbméter föld kihordásáért, ami fele ára annak, amit most fizetnek.
Vagy az az oka talán a magas bérnek, hogy a vállalkozók óvadékot adtak arra is, hogy a töltést a jövő tavaszig elkészítik? – Mert azt hallottuk, hogy a jövő évi március 15-re kész kell az egész vonalnak lenni, hacsak az árvíz el nem borítja az agyaggödröket. De hisz éppen ez a szemfényvesztés. – Mert azt az utolsó évek tapasztalatai alapján minden tiszavidéki ember előre megmondhatja, hogy a Percsórán márciusban már nem lehet dolgozni, vagyis, hogy megvan adva a kibúvó ajtó a vállalkozónak, ha a töltésével kész nem lenne a télen.
Azután meg ott van a másik menekülési út, a “munkanapok” kikötése, amely szerint a szádfal híres építése is 30 nap alatt lett befejezve. Mert, hogy az egész télen csak 30 – 40 olyan szép nap is legyen, amilyet a vállalkozóra munkanap gyanánt rá lehessen disputálni, a mi klimatikus viszonyaink mellett nagyon bajos reményleni.
De tegyük föl, hogy mégis így van a dolog. Higgyük el, hogy azért fizetnek oly magas árakat a vállalkozóknak, mert biztosítani akarják a töltés elkészülését. De akkor meg ismét azt kérdjük, hogyhát a Gregersen biztosítéka nem volt olyan jó, mint a mostani vállalkozó uraké? Hisz, amint bennünket értesítenek, ezek az urak méghozzá a munka nagyságában aránylag nem is álló, egészen elenyésző csekélységeket tettek le óvadék gyanánt, úgyhogy hacsak pár hétig dolgozhatnak is a kikötött roppant bér mellett, bátran odahagyhatják a letett óvadékot a munkával együtt. Mert pl. aki 30.000 Frt-ot nyerhet rövid idő alatt, az bátran leszámíthatja a nyereségből a kaució gyanánt bennmaradó 3000 frtot.
Hozzájárul még ehhez az is, hogy a munka árát nem az egész vonal bevégzése után fizetik ki, sőt különbséget még aközt sem tesznek, hogy a töltés tetejére vagy a lábába lesz-e hordva a föld, hanem minden 14 napban fölmérik az elkészült munkát és kifizetik. Pedig annyit minden kubikus megmondhatna az uraknak, hogy különböző árakon számítják a munkát aszerint, amint magasabbra vagy alacsonyabbra kell a földet föltalicskázni, és így a munka befejezése felé, amikor már minden földet a töltés tetejére kell hordani, a fölhordott földnek is nagyobb értéke van, mint kezdetben.
Egyszóval mindenképpen meg van adva az alkalom a vállalkozó uraknak, hogy az első fizetések zsebrerakása után kapufélfánál hagyják Szeghő Attila urat a vállalattal együtt.
Igaz, hogy a munkabér oly magas, hogy ki lehet jönni mellette akárhogy és akármily körülmények között dolgoztat is a vállalkozó. – Vagyis hogy oly nyereséges az üzlet, hogy érdemesebb egészen elvégezni, mint otthagyni. S éppen ezért könnyen meglehet, hogy a töltést el is fogják készíteni a vállalkozók.
Csakhogy akkor meg ismét azt kérdjük, hogy az ilyen nyereséges vállalatot miért adják ki úgy suttyomban, miért nem hirdettek rá árlejtést? Hiszen talán akadt volna idevaló ember is, aki le bírta volna tenni ezt a kauciót, s bizony elmondhatjuk, nem lenne rosszabb helyen az a nyereség, ha mindjárt szegedi árvízkárosult tenné is zsebre a Pestről – Bécsből idejutott vállalkozó urak helyett, akiket különben tisztelünk.
Hanem azért mégiscsak azt kívánjuk a magunk részéről, hogy csak inkább szökjenek meg ettől a munkától minél hamarább. Legalább kevesebb lesz a kidobott pénz.
