266. sz. november 25. A VÉDERŐTÖRVÉNY
266. sz. november 25.
A VÉDERŐTÖRVÉNY
A VÉDERŐTÖRVÉNY
Kétségkívül megszavazzák ezt is gondolkozás nélkül. Hozzá vagyunk már szokva a föltétlenül hű kormánypárt azon gondolatlan elvéhez, hogy mindent kész szentesíteni, amit elébe tesz Tisza Kálmán, avagy valamelyik minisztere. Hát ily körülmények között, megvalljuk, szinte fölösleges is szót ejteni e törvényjavaslat ellen.
Ha már annyira szolgalélek a miniszterelnök Bécs irányában, hogy a véderő kérdésében még az egyesült ellenzék rendkívül mérsékelt és könnyen elfogadható föltételeit sem akarja figyelembe venni, akkor nincs mit várnunk, minthogy mielőbb vége szakadjon az oly hatalom létezésének, mely nemzetének jogait éppen semmibe sem veszi.
Negyvenöt száztóliját adja Magyarország a közös hadsereg véradójának. És emellett harmadrészét a 800.000 katonát tartó közös sereg rengeteg költségeinek. Nem is szólva arról a külön hadseregről, a honvédségről, melynek fönntartása szintén roppant nagy vér- és pénzadóval jár.
Ezen óriási teher alatt roskadozunk tíz esztendő óta és egyetlenegyszer sem jajdultunk föl ellene. Most sem tesszük azt. Eleibe állunk a még mindig zavaros, vagyis helyesebben mindinkább összezavart európai állapot azon következéseinek, hogy nemzetek vérének és pénzének kímélése nélkül tartassék fönn minél hatalmasabb hadsereg valamennyi országban, és pazaroltassék el évente katonai célokra a java része a nép verejtékes munkájának.
De ha e nehéz sors ellen, nehogy vétsünk a hirdetett észszerűségnek, föl nem lázadunk is, azért megmarad a hozandó áldozatok aránytalan súlya, s ennek ellenében legalább a magyar kormánytól méltán várhatnók, hogy az elvállalt töméntelen kötelezettség árán nyújtsanak némi előnyt is ennek a vért és pénzt oly bőven izzadó Magyarországnak.
Amit Pulszky Ágost határozati javaslata kíván, azt bizony habozás nélkül teljesítené még egy granicsár generális is. Tíz év helyett öt év, és az a csekély előny, hogy a törvényhozásnak joga legyen a védtörvény megváltoztatását kezdeményezni. És egyéb méltányos kívánság, mindmegannyi elenyészőleg csekély kompenzáció azért a bőkezűségért, mellyel a magyar nemzet alku nélkül adja oda fiai százezreit, forintjai millióit.
De amit megtenne egy granicsár hatalom, azt nem teszi meg Tisza Kálmán. Ő, úgy tetszik, remekelni kíván mostanában, meg akarja mutatni, hogy amire ő szavát köti Bécsben, azt képes is keresztülvinni egyetlen hajszálnyi eltérés nélkül.
Szép dolog volna ez a nagy hatalom, ha a nemzet akaratának lenne képviselője. De így mindjobban belejututnk a föltétlen megadás bilincseibe, melyekből azután nem vezet ki senki.
Azon kéne tehát lennünk, hogy a kormány javaslata nem menjen keresztül. Ha a bosnyák törvény par force nemzeti kérdés volt, méginkább az a véderőtörvény kérdése. És hiszszük, hogy az országgyűlési képviselők jobb része nem mond le azokról a csekély előnyökről, melyeket az ellenzék kér. Íme, a legjobb alkalom ismét próbára tenni a kormányhoz hű, de még eddig egészen el nem adott lelkeket. Ideje, hogy megmutatnók Tisza Kálmánnak, miszerint nem elég az ő szava nemzetellenes tények erőltetésére.
Ettől csak egy lépés lenne még egyéb, messzebbható igazságok bebizonyítása.
De vajon eljutunk-e odáig most, mikor a lélek olyan portéka számába megy, melynek árfolyama vér?
