32. sz., február 10. MÉGIS MOZOG A FÖLD
32. sz., február 10.
MÉGIS MOZOG A FÖLD
MÉGIS MOZOG A FÖLD
Tisza Kálmán garázdálkodását s nemzet-depraváló politikáját végre megunta a Főrendiház is. Fölütötte a fejét az ellenzék, mégpedig olyan hatalmas alakban, hogy Tisza Kálmán megreszkethet tőle.
A nemesi osztályból fölcseperedett miniszterelnök kinevezése már mindjárt eleinte elégedetlenséggel találkozott a magyar Főrendiházban: még a tettek előtt gyűlölték ott Tiszát, s most a tettek után – csodálatos! – tűrték.
Ha nem vesszük is a Főrendiház meddő életét a múltból, már maga e tény mindenki előtt nyilvánvalóvá tette, hogy a Főrendiház parlamenti életünkben az ötödik kerék, de az is csak olyan kerék, mely mint valami címer-figura, semmire sem alkalmas, mert nem forog.
Sennyei alig vett részt az üléseken, Majláth s mindazok, akikhez némi remény kötött, nyugodtan nézték az idők szomorú folyását, s ha néha-néha emelkedett is egy-egy bátrabb kárhoztató hang a kormány ellen, az olyan volt csak, mint elhangzó egyetlen fejszevágás erdőirtásnak.
Tisza Kálmán értett ahhoz, hogy ártalmatlanná tegye a Felsőházat. – Gomba módra termettek a mamelukok, főispánok s a született főrendek közül is olyan szépen, olyan tapintatosan távolíttattak el vagy csendíttettek le a veszedelmesebb elemek, hogy az egész Felsőház nem numerált semmit s Tisza Kálmán mindig mosolyogva ment be a múzeumi palotába s mindig gúnymosollyal jött ki onnan.
De most, most már nem úgy lesz.
Fölzúgott a vihar a Felsőházban is. A derék egri érsek Samassa, annyi csüggesztő tapasztalat után végre fölemelte szavát erősen, hatalmasan a boszniai közigazgatás tárgyában benyújtott törvényjavaslat alkalmával s kárhoztató ítéletet mondott a kormány fejére.
Nagy esemény ez. Nem egy beszéd ez, hanem a nemzet fölrázatásának első jele: hogy íme elszakadt a türelem legutolsó fonala is, a legkomolyabbak, a leghiggadtabbak és legengedékenyebbek is érzik, hogy ütött a »tizenkettedik óra«, s Tisza Kálmán uralmát már tovább tűrni a magyarnak nem szabad.
Samassa temette el Deák Ferenc holttestét, de szellemét nem engedé eltemettetni; megszólaltatá azt február 7-én.
S e nagy szellem, mely minduntalan kitör a koporsóból, nagy dolgokra képes fölvillanyozni a nemzetet.
Semmi kétségünk, hogy Samassa hatalmas, retorikailag is nagy beszéde nem fog nyom nélkül elhangzani. Megalakult a Főrendiházban is az ellenzék. Sennyey visszatér, Majláth fölocsúdik, s a magyar arisztokrácia, mely századok előtt elöljárt a nemzet harcában, kiköszörüli a csorbákat, miket a jelenben néhány iránytalan léhűtő ejtett rajta.
Magasról jött a szózat, de a kunyhók panasza érlelte azt meg, s a koronához is eljut bizonnyal.
Rövid idő alatt ez a második csapás Tisza Kálmánra, s így lesz már ez ezután mindig.
Mert hisszük, hogy nemcsak a Főrendiház független elemei fognak együvé tömörülni, hanem az egri érsek nagy beszéde Magyarország szerte megteszi hatását, s a habozók (ezrek meg ezrek) most gondolkodás nélkül állnak oda az ellenzék közé.
Mert hiszen Samassában a nemzet bölcse, Deák Ferenc szólította meg a nemzetet.
De már eddig sem hangzott el nyom nélkül a monumentális beszéd. Samassának mindjárt akadtak követői, Schmidegg János gróf és báró Vécsey József, kik jelét adták annak szavaikban, hogy a jelenlegi kormány tetteivel elégedetlenek.
De hát mi ez még? Hol késnek az éji homályban a Batthyányak, a Perényiek? Széchenyiek, Telekiek, Dessevffyek, stb.? S annyi sok más nemes fajzata nagy ősapáknak?
Mélyen alusznak, ólomnehéz vérrohasztó álomba süllyedve. Pedig ütött a fölébredés órája.
Három nemes társatok már talpon áll. A kürtök riadót fújnak.
(A Főrendiház korábbi tehetetlenségének jellemzésére szánt képek: »Ötödik kerék, amelyik nem forog«, »Olyan volt csak, mint egyetlen fejszecsapás erdőirtásnak« –, de különösen a vezércikk második felének megjelenítő képesbeszédbe fordulása és motívumanyaga szól MK szerzősége mellett. Mindenekelőtt a »fölzúgott a vihar«, Deák Ferenc szellemének idézése, a »kunyhók panaszá«-nak a koronáig való eljutása, amelynek következtében Tisza bukása elkerülhetetlen lesz. Az »éji homályban« késlekedő főrendek fölsorolása erősen emlékeztett a Divatképek c. MK-tárca egy képére, amelyben a szerző a Toldi szerelméből idézi a Drágffyakat, Drugetheket stb.: Krk 57. köt. 58. 1. – Mindemellett némi kétséget ébreszt MK szerzősége iránt a konzervatív-klerikális Samassa fölmagasztalása, hiszen MK erős ellenszenvvel viseltetett a hozzá hasonló főpapokkal szemben.)
