36. sz., február 14. SZEGED, 1880. FEBRUÁR 13.
36. sz., február 14.
SZEGED, 1880. FEBRUÁR 13.
SZEGED, 1880. FEBRUÁR 13.
Csak a minap jellemeztük Magyarorzág tíz évi állami gazdálkodását egészen hiteles s ha nem is ékesen, de a kormány s illetve kormányok ellen annál élesebben szóló adatok után. Nincsen ily adatok ellenében mentség elég erős. Tények ferdítésével, viszonyok magyarázgatásával, kényszerűség fölhozásáva1 lehet bár látszólag enyhíteni a hibákat, de azokat elenyészteni lehetetlen. Fölmentést várni a bűnben való tíz esztendei következetesség után legalább is visszaélés az irgalommal. Mert valóban irgalomra szorultak mindazok, akiknek kisebb-nagyobb része van benne, hogy a magyar státus alkotmányosságának első tíz évében a busásan fokozott jövedelmeken túl közel 500 millió forintot költött el, s hogy e túlköltekezést legnagyobb részt kölcsönből födözte. Ha egyes ember gazdálkodik így, csődbe kergetik és hivatalból indítanak ellene bűnvizsgálatot. Pedig egy ember ily háztartása csak néhány hitelező rovására megy, míg az állam közegei az egész ország népének terhére űzik az esztelen költekezést.
Hol hát a mentség? Hol terem védelem Tisza Kálmán és miniszterei számára, akik csábító ígéretek, az egyensúly-helyrellítási szándék hangoztatása dacára, méltón vagy méltóbban tetőzték be a jelzett decenniumot.
Csak egyetlen egy mentségét képzelhettük volna Tisza Kálmánéknak. Azt, hogy a kétségbeejtő finánciális eredményekkel lemorzsolt tíz év után megnyitották volna az észszerűbb, józanabb gazdálkodás új korszakát. Dehogy tették. A második decennium két első éve, az 1878, és 1879-ik egyaránt nagy, a korábbiakat még fölülmúló deficittel végződtek. Azokban ugyancsak lefelé mentünk a lejtőn.
És íme, előttünk a folyó 1880-ik esztendő, ínségben, nyomorúságban bővelkedő és megint csak gazdag új – deficitben. A hosszú évekig tartott aspiráció után végre piros székbe ült Szapáry Gyula gróf, mintha érezte volna, hogy merész dolog az isteneket kihívni és hogy veszedelmes ismét 40 millió forint felé hajló hiánnyal előállani. Csinált zseniális költségvetést, mely szinte vigasztaló hatást volt teendő. Csak 18 millió deficit ragyogott benne. Vakon elfogadtuk volna az adósságcsinálás e bátorító csökkenését. Ámde bökkenője van máris. Most előáll a pénzügyi bizottság, mely normális viszonyok között az ő fogalmai szerint mindenesetre szolid pénzügyminiszternek hűséges visszhangja szokott lenni, és kiszámítja az idei deficitet 27 1/3 millióban. Csekélység a különbözet. Mindössze 9 millió 500 ezer forint.
Hanem ez korántsem a végső még a folyó évi költségvetésnek. Szó sincs róla, hogy a képviselőház pénzügyi bizottságának ezen a magaslatán megálljunk. Az emelkedés biztos. Bár olyan bizonyos lenne boldogtalan hazánk eljátszott boldogsága!
A pénzügyi bizottság előterjesztései hátrányosan sántítanak. Nincsen fölvéve a 27 1/3 millió deficitet tartalmazó előirányzatba sem a Dunaszabályozás, a soroksári gát és az alsó tiszai munkálatok, sem pedig Szeged újjáalkotásának költsége. Ellenben busásan irányoztattak elő a bevételek; tekintet nélkül az országos ínségre, tekintet nélkül az árvizekre és egyéb nyomorúságokra. Hát e két faktor hamis betudása okozhat körülbelül 10-12 millió forint csalódást. Megcsalhatjuk magunkat, de nem a kétszerkettő örök igazságait, melyek egész bizonyossággal hoznak ránk az 1880-ik évben az előző esztendő hiányát nagyon, de nagyon megközelítő deficitet.
A pénzügyminiszter beteg. Ezt hallottuk hónapok óta, megtoldva azzal, hogy helyette Tisza Kálmán intézi a financiális ügyeket. No, meglátszik rajtuk és bátran fűzhetjük hozzájuk Szapáry gróf »gyöngeségének« további konzekvenciáit: a budget beteg, az ország beteg.
Több, mint bizonyos, hogy amíg Tisza Kálmán uralkodik ebben az országban, az a két beteg föl nem gyógyulhat semmi szín alatt!
(MK vezércikkeinek ez időben visszatérő témája a deficitet újabb és újabb kölcsönökkel megtoldó országos pénzügyi gazdálkodás – ld.: Az új kölcsön Krk 62. köt. 128. 1., Töprengések Krk 57. köt. 83. l. stb. – »A beteg ország«, a »lejtőn lefelé« haladás szóképek ugyancsak gyakran előfordulnak MK publicisztikai írásaiban; egyes fordulatok, mint a »bökkenője van…«, »lemorzsolt évek…«, a »hanem«-mel »hát«-tal kezdett mondatok, ismét az ő előadási modorára emlékeztetnek. – Az első mondat utalása, hogy »Csak a minap jellemeztük Magyarország tíz évi állami gazdálkodását…« azonban nem MK írására vonatkozik. A SzN ilyen tárgyú vezércikke, mely Lukács Bélának a Havi Szemle c. folyóiratban megjelent tanulmányára támaszkodva értékeli a magyar gazdaságpolitikát, minden valószínűség szerint a lap valamelyik pesti, »külső« munkatársának írása: Budapesten, február 10-én, SzN 34. sz., febr. 12. – Bár joggal föltételezhető volna, hogy az utalás a lap egészen nevében, személytelenül is szólhat, s eredhet MK-tól is, szerzőségét nem látjuk bizonyítottnak.)
