25. sz., január 31. [A SZÍNIKRITIKÁRÓL]
25. sz., január 31.
[A SZÍNIKRITIKÁRÓL]
[A SZÍNIKRITIKÁRÓL]
Mióta már a klavirmajszterek is kritizálnak, azóta én abbahagytam nemcsak a kritikát, de a referádát is, s mindössze beszélgetek némelykor a színházról.
A kritika süllyedését legjobban az mutatja, hogy a közönség tüntet ellene.
Valahányszor helyi laptársunk kritikusa kiírja szakavatottan, hogy Rónaszékyné rosszul énekelt, »mert nem vett szabályszerű lélegzetet s mert hangja a felsőbb régiók padlásában lengedező pókhálózatba beleütközvén, zavarodásba esett s nem találván meg a kijövetelre a nyílást, a szájt, meggondolta magát s fülzúgássá változott. Valahányszor, mondom, a Hiradó tudós referense ilyenforma galimathiászt ereszt meg, biztos, hogy utána való fölléptekor Rónaszékyné megtapsoltatik.
Ennyire oda van a kritika.
S most már én is odajutottam a Hiradó révén, hogy lassanként az én véleményemmel is úgy fog bánni a közönség.
S akkor én éppen úgy fogok tenni, mint gróf Sándor.
*
Gróf Sándornak ugyanis egyszer a márciusi bécsi forradalom alatt macskazenét adott az ablaka alatt a nép. A gróf kinyitotta az ablakot s harsányan kiáltott le a nyávogó, ugató és ordítozó kompániának:
– Mondják meg az urak, nekem szól ez a macskazene vagy a feleségemnek?
(A felesége herceg Metternich leány volt.)
– Igenis önnek szól – kiálták alulról.
– Az már más. Mert ha a feleségemnek szólna, akkor én is lementem volna önök közé.
...................
Hát bizony nem messze vagyok már – attól, hogy magam is odavegyüljek a közönség közé tüntetni a szegedi kritika ellen.
*
Nem az a kritika, hogy ócska német zenekönyvekből egy csomó mondatot odaírjunk a papirosra, akár passzol valakire, akár nem, hanem az, hogy a szerető házakbani délutáni estélyek ne szerepeljenek mint intenciók az egyes színész megítélésénél. Mert szép dolog az a kornyikálás, s ha már az úristen olyan csodabogarakat is teremtett, kik a lencsés fazék rotyogását is schuberti dallamok kottájára szednék, ne kínozzák erőtlen kinövéseikkel a publikumot.
Ha annyira nem jutottak, hogy föl bírnák fogni, miszerint a kritika arra való, hogy míg egyrészt tájékoztassa a közönséget a színházban történtekről, másrészt figyelmeztesse a színészeket hibáikra, miért nem látnak más foglalkozás után?
Hiszen annyi különb érdemes foglalkozás van a világon!
*
Különben is helytelen szót használok, midőn kritikának nevezem azt, amit egy vidéki lap és vidéki társulat igényel. A kritika már magában véve komikus egy vidéki lapban, azért, mert vidéki lap először nem ért hozzá, s mert ha értene is, a vidéki társulatok nem állnak azon a nívón, hogy a kritikát megbírják. Amint nem áll azon a nívón a pesti Népszínház sem, melyről a fővárosi sajtó sohasem írt kritikát, hanem csak referádákat közöl.
De a »Hiradó« kritikusának az mindegy, ő azért csak elmondja a maga bolondériáit olyan komoly ábrázattal, mintha ettől függne az emberiség sorsa.
Ő miatta fordulhat a világ így, fordulhat a világ úgy, neki örökké szabályszerű lélegzetek kellenek.
S éppen úgy tesz, mint az ország hivatalos lapja, a »Budapesti Közlöny«, mely midőn Szegeden, »bömbölve zúgott« az ár, s mikor följajdult az Alföld veszedelme fölött nemzet és sajtó napokon át, egy szóval sem emlékezvén meg a csapásról, örök egyhangúsággal hozta napról-napra a sztereotip közleményt: »Fiume mellett a tenger csöndes.«
...................
Ő is olyan sztereotíp s nolens-volens, mindennap meg kell tudnunk, mekkora kapacitás ő a klavírozás és ének terén.
Vajon ki ne irigyelné?
*
Tegnap különben a »Hamupipőkét« adták Tóth Ilka jutalomjátékául. A színház meglehetősen megtelt, csak az alsó páholyok voltak üresen. Tóth Ilka koszorút is kapott, s a darab folyamán többször tapsolták.
Holnap »Pry Pál« angol bohózat megy. Kitűnő darab, s ha csak egy kicsit összevágóan adják, megérdemli, hogy mindenki megnézze.
