64. sz., március 17. A SZÍNHÁZ, A SZÍNÜGY-EGYLET ÉS MARINKICH MIHÁLY LEMONDÁSA
64. sz., március 17.
A SZÍNHÁZ, A SZÍNÜGY-EGYLET ÉS MARINKICH MIHÁLY LEMONDÁSA
A SZÍNHÁZ, A SZÍNÜGY-EGYLET ÉS MARINKICH MIHÁLY LEMONDÁSA
Már napok előtt elhatároztuk, hogy lapunk nem foglalkozik ezentúl oly tüzetesen a helyi színházzal, s leveszi arról figyelmét mindaddig, míg az a csoda nem esik meg, hogy arra a polcra emelkedik, amelyen megérdemli a sajtó figyelemmel tartását.
így azonban, amint van, csak ponyvaszínház, s nemhogy a jó ízlést fejlesztené, hanem fokozatosan megrontja, s nemhogy a hazai kultúra fáklyája lenne, hanem »hazai ostobaságok tára«, már pedig hazai ostobaságokat láthatni eleget ingyen is, nem szükséges hozzá bilét és zártszék vagy páholy.
Azt mondja Jean Paul, hogy »minden genre jó – kivévén az unalmast«. Hát akkor ebben a színházban minden genre rossz, mert mind unalmas és ízetlen. A legszellemesebb operettek (a Kis doktor), a legjobb színművek (A botrány), elromlanak a háládatlan kezek között.
Még azt az egyetlen egy primitív föladatát sem tölti be ez a színház, mely abban áll, hogy ha már műélvet nem bír is nyújtani, legalább a legújabb termékeket mutassa be a közönségnek, jól, rosszul, ahogy tudja, legalább az a haszna van úgy a közönségnek, hogy ha nem élvezi is azon darabokat, fölületes tudomást szerez róluk s tájékozza magát a színműirodalom haladásáról.
De nem. A legújabb darabokat mi szegediek csak hírből ismerjük. Kamargót, Boccacciót, Favartnét, Székely Katalint, Dubarry grófnét stb. Bartók nagy hírre vergődött művét, a »Legszebb«-et, melyet már minden vidéki városban adnak, mi még nem láttuk. Mert hát ezek a darabok némi költségbe kerülnek. Hanem ahelyett trágár és buta tollpróbálgatások jelennek meg a szegedi színpadon, negyven év előtt eltemetett sületlenségek támasztatnak föl, rémdrámák kísértenek, a »Két árva« keseregtet meg s a »Sonkás csont« vagy mit tudom én, mily című, címeres éretlenségek – idéznek elő imelygést.
Nem szólnánk semmit, mert ha ily színészet emeléséhez nem is akarunk hozzájárulni azzal, hogy figyelmünkre méltatjuk – nem kívántunk ütni sem Aradi úr üzletén, – mert hát hadd boldoguljon ki-ki, ahogy tud. – S ha nem bántjuk X. vagy Y. szatócsot a lapban azért, mert talán egészségtelen szalámit s hamisított bort árul, hát nem bántjuk Aradi úr üzletét sem, melyet, hogy, hogy nem, egyelőre a Színügy Egyesület négy szavazatával a jövő évre is sikerült magának megszereznie, – mondom, nem szólnánk semmit, ha nem volna kötelességünk e kérdésben helyi kollegánk a »Szegedi Hiradó« támogatására sietni, ki ma elég helyesen, élesen szólal föl Aradi úr ellen a tegnapelőtti előadás miatt.
Igen sajnáljuk, hogy már régebben nem tette ezt, s nem vette észre a színügy rohamos süllyedését Szegeden.
Mert nagyon süllyedt. Szóljanak a tények. Csak egy szembetűnő körülményt hozok föl: az Enyváry kisasszony vendégszereplését. Ünnep gyanánt tűnt föl, midőn megjelent a színpadon, s mintegy megszépítette, megjavította egymaga az egész operettet; valami újnak, szokatlannak tetszett előttünk a színpadi élet, pedig hát tavaly még Enyváry Sarolta a mindennapi szükségletünket elégítette ki csak. Mi ebből a tanulság? Oly óriási haladást tett volna azóta Enyváry Sarolta? Nem. A mi igényeink devalválódtak óriási módon.
S mennyi szerencsés körülmény járult ahhoz, hogy a színügy hanyatlása helyett éppen az ellenkező történjék.
Bálok, mulatságok nem voltak, s mintegy száz művelt idegennel szaporodott a színházba járó közönség. A zsúfolt házaknak ha megindultak, nem volt vége-hossza, Prielle Kornélia ingyen rándult le vendégszereplésekre. Halmy az árvizes város iránti tekintetből művészetéhez nem méltó olcsó áron ajánlta föl közreműködését. A szerzők: Csíky Gergely példájára, féláron engedték volna át darabjaik jogdíját a szegedi igazgatóknak. De hát a szegedi igazgatónak még így sem kellett.
Mert hát az igazgatóknak egészséges logikájuk van. Ha nincs közönségük s rosszul megy nekik, akkor azért nem tesznek a színügy emelésére semmit, mert úgysincs közönség, ha meg jól megy nekik, akkor azért nem tesznek semmit, mert hát úgyis van közönség.
S ennek a logikának csűrt-csavart útján senki nem jártasabb a világon, mint Aradi Gerő.
Neki mindenre van mentsége és kifogása. Mit bánja ő a közönséget? Hiszen nem szükséges azt megnyernie. Elég, ha négy voksot nyerhet a Színügy-Egyesületben.
Az elég arra, hogy ismét maradjon, s a jámbor publikum pedig majd csak megint beletörődik a színházjárásba. – Mert, én istenem, mit tegyen unalmában? Aztán az asszonyoknak elvégre is szükséges, hogy legyen hol bemutatni koronként új toalettjeiket.
Teljesen indokolatlan pirít rá a »Hiradó« a Színügy-Egyesületre is, szívökre kötve, hogy komolyabban vegyék az ügyet. De magát a Színügy-Egyletet nem lehet egészben hibáztatni, csupán azokat, kik Aradi ajánlására szavaztak, még pedig azért nem lehet egészen hibáztatni, mert e szavazás, – mely éppen úgy ment, mint ahogy a burkus parlamentben szokás, hol így kiált föl a többség: »Mit nekem kapacitáció! Mit nekünk igazság, szavazzunk!«, mondom, ez eljárás éppen a Színügy-Egyletben talált kárhoztatást, s Marinkich Mihály elnök mint most az esti órákban, midőn e cikket írjuk, értesülünk, beadta lemondását.
E jeles férfiúban bizonyára nagy támogatóját vesztette el a szegedi színügy, s csak sajnálni lehet, hogy visszalépett e térről, hol a magánérdekek belejátszásának bosszantó voltát is leküzdve, maradnia kellett volna.
A Színügy Egyesületnek pedig, ha komoly testület, nem szabad lett volna most; midőn oly nagy dolgot vett nyakába, mint az állandó színház, kicsinyes érdekeket legyezgetni, s emiatt viszályt csinálni benn, s elvetni a közönyösséget, vagy a visszatetszést künn a közönségben.
Mert legyünk őszinték, mivel indokolják ők, hogy annyi jeles pályázó erő között éppen Aradinak szavazták meg az ajánlást?
Hát csak azzal, mert a többiek nem mellékelték a folyamodványukhoz a ruhatárt, meg a könyvtárt, s az Aradinak van.
Ne szórjunk egymás szemébe port, hanem, mint föntebb is megjegyeztem, legyünk őszinték, s valljuk be, hogy a többieknek meglehet, de Aradinak se ruhatára, se könyvtára nincs.
Mert az nem könyvtár, amiben megvannak a kopott, elavult, előadásra már nem való színdarabok kiszerepezve és a lejárt operettek partitúrái. Nem könyvtár az, de sajttakaró.
De beszéljünk bővebben a ruhatárról.
A népszínművekre van egyetlen fehér szűr, szürke béléssel, egy veres és barna lajbi, meg egy fekete ümög és három fokos.
A vitézi darabokra van négy bizonytalan színű mente, s e négy mentében játszik Zrínyi Miklós, Szelim szultán, Csernajeff, Samyl hindus főnök, spanyol grand, s mindenféle nemzetiségű hőse e nagy világnak.
De hogy az egész ruhatár benn legyen, van még egy téli nagy kendő, amit a corneville-i grófok unokája használ köpenyegnek.
Van még azután öt kard, egy vasvilla, egy huszárdolmány, egy tarsoly, meg egy pár pisztoly, köztük maszkírozott is, amelyik el nem sül.
Hanem hát elég ez: mert ami mindent pótol, van Aradinak négy olyan szavazata, amelyik elsül.
