203. sz., szeptember 2. A ZSIBVÁSÁR
203. sz., szeptember 2.
A ZSIBVÁSÁR
A ZSIBVÁSÁR
Megélénkültek az utcák. Mundus se expediet. Elmentek a nagy gyerekek, a biztosi tanács tagjai, s megjöttek a kis gyerekek, a fülesbagollyal ékeskedő Minerva hű magzatai, kik Minervánál ugyan sokkal közelebb állanak az asztalos mesteremberekhez, amennyiben egész éven át a padokat fogják faragni, belevésve azokba monogramokat, mindenféle kínai figurákat, s a diák-ideálok neveit, »Nelli«, »Mari«, »Etelka« stb. De a kis múzsafiak mellékesen tanulással is foglalkoznak, s a tudomány oly vékonyan csepeg az interpretációkból az agyvelőkbe, hogy okvetlenül könyvre is szükség van, amellyel minden időkben föl lehessen idézni, mint a kísértetet, a professzor úr tudományát. Igen, igen, csoda történik, kapósak lettek a könyvek, s a Kárász utcán a Várnai kereskedése előtt nagy tumultusok képződnek nyüzsgő fiúkból, kik vidám arccal, zsibongva, zajongva űzik az ősmagyarok vásárát, a »csereberé«-t.
Nagyszerű és mulatságos üzlet ez! A tavalyi tudományt elcserélni a jövő éviért. Ez nem történhetik közvetlenül. Mert mi hasznát venné a harmadik osztály küszöbét átlépett fiatalúr a második osztályba lépő fiatalúr könyveinek, ha könyveket cserélnének? A pénz játssza a közvetítő szerepet. Csörögnek a hatosok, s az éktelen lármában csak ritkán hangzik föl érthetőleg egy-két szó: »Ki ad öt hatost Szepessyért?« – »Az ördögnek kéne ilyen piszkos Szabóky!« Némelykor kiüt egy-egy »keleti kérdés« is, s csattognak az ócska könyvtáblák, mint fegyverek, egymás hátához vagdosva. A mokányabb gyerekek vére nem állja a békességet, rögtön konfliktus támad, mert ok van rá ezer és egy. Ha a francia forradalomban fölakasztottak valakit egy fogpiszkálóért, Várnai előtt sokkal kisebb dologért is eldöngetik egymást a pajkos diákok. Én istenem, mennyi bonyodalom fordul itt elő! A megvett természetrajzból hiányzik a közepe táján két vagy három lap. Elszomorodik a kis bagoly diák, mikor megvéve azt figyelmesebben átnézi, visszakéri pénzét. De bizony vissza nem adja azt többé a »másodéves«, ki örül, hogy túladhatott csonka könyvén, s most már »hatalmi kérdés«-t csinál abból, hogy a könyvet nem veszi vissza. – Amint illik, a kisebbik nebuló húzza a rövidebbet, mert igazság ide, igazság oda, aki erősebb, annak van igaza; osztán hiszen majd őbelőle is úr lesz, ha felsőbb klasszisba kerül, s ő hatalmaskodhatik majd a gyöngébbek fölött.
Érdekes csoport az úgy együtt; ott folynak az ismerkedések, egyszerűen, igénytelenül, és mégis ez az a viszony, amely még tán a házasságnál is erősebb, mert holtig fog tartani. A nagyobb diákok már nem vegyülnek a »csirkék« közé, néma méltósággal lépkednek el arra, oda sem merve nézni, csak lopva vetnek egy tekintetet – az ő közelmúltjukra, melyet már készek megtagadni, bár édes is rá az emlékezés. Ritkán lehet hallani egy-egy sikerültebb mondást, mint az az öreg paraszté volt, ki bejövén Szegedre a feleségével együtt, kivel tizenhat év óta nem járt már itt, mikor egy csomó tanulót megpillant a piacon, ámulva csapja össze kezeit: »Nini, anyjuk, ezek a múltkori diákok most is azon mód itt vannak! Beste gyerekei, nem nőttek ezek azóta semmit!« Van valami a dologban, ezek a gyerekek, akik ott zajongnak a Várnai könyvkereskedése előtt, ma is éppen úgy ott voltak, mint ahogy ott lesznek mához egy évre. Ez egy eleven kép, és mégis olyan, mintha papíroson lenne, s a Várnai-cég kiakasztaná minden szeptember elején.
