A GRÓSZIKA
A GRÓSZIKA
Ezen a néven szólította az egész város, a királyi biztostól lefelé mindenki. Mert a királyi biztos is ismerte a jó öreg »grósziká«-t! Köttetett is neki olyan bokrétát a kert rózsáiból, mialatt az egyet-kettőt fordult a bokrok között, hogy gyönyörűség volt megnézni.
Bizony a szegény grószika körülbelül olyan öreg volt már, mint a század, melynek összes eseményeit átélte, de olyan fürge volt, akár a karika, mindenütt ott volt látható, jóízű zsörtölődése, vidám parancsszava egész nap uralkodott, majd ott tipegett a lépcsőn fölfelé, vagy öntöző kannával bokortól bokorhoz…
Mindig valami dologban fáradt. S neki minden dolog mulatságos volt.
Nyájas, szelíd arca úgy odaillett a kert[i] lakhoz, hogy az egészen üres lesz nélküle.
Nagy, nagyon nagy urak fordultak meg azóta a kertben, mióta a Kálmánból »nagyságos úr« lett, de azok mind úgy megszerették a grószikát, aki már annyira benne van a »fiam« megszólításba[!], hogy uram bocsáss… kevés híja, hogy a királyi biztost is nem »édes fiam«-nak szólította.
De bizony nem botlott meg a nyelve, de csakis a nagy vigyázat mián, mert a többi nagyságos úr aztán mind csak fiam volt, még le is korholta némelyiket, ha valami »nem helyes« beszéd »kereködött« ki az esze szakajtójából.
Fürge, vidám volt és okos, úgy gondolkozott és ápolt mindent, mintha előlrül akarná kezdeni azt a 80-at: szemeinek fiatal tüzet kölcsönzött a szeretet, melyből mindenki számára jutott.
A szíve tartotta fönn, az még fiatal volt, érző volt, – s nem lehetett miatta észrevenni, hogy a test már törékeny – és nagyon roskadozik.
Még csak az imént ebédeltünk ott nála egy nagyobb társaságban. A háziúr rózsákat szedett nekem – egy szép asszony számára. A »grószika« pedig veszekedett ránk, hogy egészen elhűl a kapitális gombaleves amiatt a szép asszony miatt. Mondjam meg már legalább a nevét. Hadd ítélje el, megéri-e, hogy rossz levest egyen miatta az egész kompánia.
Sorba dicsértem az ételeket. A grószika háládatos szemeket vetegetett rám, mert az ő főzte volt valamennyi, s az az egy »büszkesége« megmaradt még, mint minden derék magyar asszonynak.
Ebéd után, tudtán kívül, pohárban adták föl a feketekávét. No iszen, meg is botránkozott rajta, mikor észrevette.
– Óh, jaj! hát hogy lehet pohárba[n] adni a kávét. Alig hogy kimozdítottam a lábam a konyhába, már mindjárt milyen rendetlenség történik. Oh jaj, édes fiam! Pedig a finom drága fekete porcelán csészék ott vannak mind a sifonér tetején, azon módon a pakétában, ahogy Kálmán elhozta. Jövőre majd kibontom magának, édes fiam, s olyan jó feketekávét főzök, hogy még a király se iszik olyat!
Szegény grószika! Ki hitte volna akkor, hogy már hiábavaló az ő protekciója, – s hogy sohasem fogja fölbontani többé azt a pakétát.
S én magam előbb látom meg az ő fekete koporsóját, mint a fekete csészéit.
