A SZEGEDI MŰKEDVELŐK, A »NÉMET SZINHÁZ-ÜGY«
A SZEGEDI MŰKEDVELŐK, A »NÉMET SZINHÁZ-ÜGY«
Az állandó színház eszméje, mely az árvíz előtt oly távol volt még a jövő ködében, mint amilyen távol a nyugot van a kelettől, ma már szemlátomást tért hódít.
A Falk Miksa által gyűjtött százharminchatezer forint nem került ugyan e célra, mint ahogy reménylettük, hanem ami késik, nem múlik, a város e célra juttatja azt, minélfogva bátran lehetne jósolni, hogy az unokáink meg fogják érni az állandó szép színházat, amelyet ma merengő pillanataiban csak a Lechner Lajos zseniális feje tud odaképzelni a szőke Tisza partjára, impozáns palotasor közé.
Innen is van, hogy inkább csak a fiatal generáció lelkesedik az állandó színházért: mi öregek tudjuk, hogy közelebb a sír. S ha már egyszer meghalunk: bánjuk is mi, hogy ki hol komédiázik.
A szegedi fiatal generációt illeti a kezdeményezés érdeme, ők kezdtek ez »alapra« gyűjteni sok lelkesedéssel és nem kevés eredménnyel aránylag: ők még megérhetik a végét, az eredményt. A fiatalsághoz rosszul illik a kétkedés.
A műkedvelők az úgynevezett szorosan polgári körből alakultak, s ami őreájuk nagy dicséret, szorgalommal és tehetséggel oldották meg a föladatot, s nem a nevekkel csődítették a publikumot, mely kíváncsiságból is megnézi az »ismerősöket«, hanem igazi műélvezetet nyújtottak.
E téren szeretem én a fiatalságot, s különösen a polgárit. Az önművelődés tere ez.
Ebben az alakban kell a fiatalságnak a közügyekre befolyni, nem pedig úgy, hogy politikai kérdésekben alkot magának véleményt, amire nem lehet elég képessége és higgadtsága, s e véleménynek igyekszik demonstrációkban és másnemű eszközökkel érvényt szerezni.
Jaj az olyan országnak, amelyet a fiatalság akar vezetni!
Tegnap a »Vén bakancsos és fia a huszárt« hozták színre, összevágó gondos előadásban, melyben különösen a két kisasszony, Szávits és Chilkó Mariska tüntették ki magokat, valamint Hauer úr Frici szerepében, ki sok tapsot aratott, s határozott tehetséggel bír a komikumra.
A két kisasszonyt (kik közül Chilkó Mariskának olyan kedves és hajlékony beszélő orgánuma van, s mozdulataiban annyi természetes báj, mint csak igen ritkán a színpadokon) virágzáporral fogadta a közönség, minden dalukat megtapsolta, különösen sokszor a Szávits k. a. jókedvű magyar nótáit, melyeket érzéssel énekelt.
A színház ma nem volt tele, ami természetes is, mert hiszen nem volt ott a napnak öccse és a holdnak bátyja, Tisza Lajos, – s a szegedi haute crčme nem szeret árnyékban ülni.
De akik jelen voltak, nem bánták meg, mert olyan jól mulattak, mintha hivatott színészektől látnák Szigligeti e jóízű darabját.
Tehát olyan jól, mint ahogy nem szoktak Aradi színházában.
*
Meg vagyok győződve, hogy ha Samassa egri érsek véletlenül el nem szólja magát, vagy két hétig nem lett volna fontosabb kérdés Magyarországon, mint a német színházügy, – illetve Budapest közgyűlésének hatalmas határozata.
Ezzel volt és van szaturálva a levegő. Pro és kontra folyik a vita legdisztingváltabb pesti politikai köröktől kezdve – le egészen a szegedi »Oroszlány« kávéház kerek asztaláig mindenütt.
Én nem kívánok hozzászólni, igazságos dolog-e, nem-e, sem azt, ha vajon tapintatos eljárás-e ez a jelenlegi viszonyok mellett, én csak egy régi »bon mot«-val akarom demonstrálni, hogy az, ami most megtörtént, már régi, egy félszázad óta megérett óhajtása a magyar elemnek. S egy félszázad átszűrődött óhajtása, még ha helytelen is, igazolva kell hogy legyen.
Midőn József nádor a ravatalon feküdt, másnap meggyúlt a német színház s porig leégett. A tűz okát sehogy sem lehetett kipuhatolni.
Az akkori diéta tagjai közt e véletlen incidensből a következő ügyes »bon mot« kerekedett…
...................
Amint József nádor elhagyta e földi világot, sietett a mennyország kapujához s ott bekopogtatott:
– Ki vagy? – kérdezi belülről kulcsait csörgetve Szent Péter.
– Én József vagyok, a magyarok nádora.
– Tettél-e valami jót a magyarokkal? – kérdi nyájasan a szent.
– Bizony nemigen tettem én, – mondja József nádor elgondolkozva.
– Nos, akkor eredj vissza: nem bocsáthatlak be – utasítá el mogorván Szent Péter.
Visszament a nádor, de másnap újra ott kopogtatott Péternél.
– Ki vagy?
– József, a magyarok nádora.
–Tettél-e valami jót a magyarokkal?
– Igenis tettem. Fölgyújtottam ma a német színházat, s most már a németek is kénytelenek lesznek a magyarba járni.
– Nyitom már a kaput. Gyere be, József nádor.
...................
Ami akkor »bon mot« volt, óhajtás volt, az most igazán megtörtént. S amilyen célból gyújtotta föl akkor József nádor a színházat, éppen olyan célból záratta be azt most a városi tanács. Most már a németek is csakugyan kénytelenek lesznek magyar színházba járni.
Hanem akkor, midőn a színház leégett, fölépítették. Most pedig, midőn be van zárva, félek, hogy kinyittatja nekik – Tisza Kálmán.
