A PALÓCOKRÓL • – A Pintér és Mocsáry könyvéről – | Mikszáth összes műve

A PALÓCOKRÓL •
– A Pintér és Mocsáry könyvéről –

Oly sokszor szeretik ránkfogni, szegény palócokra, hogy sajátságos dialektusunk a tót fajjal való érintkezésből ered; sőt még azt is, hogy magunk is csak elmagyarosodott tótok vagyunk, miszerint nekünk vált kötelességünkké e maroknyi nép fiainak, amennyiszer csak lehet, tollat fogni a saját ismertetésünkre, mert az idegen még ha olyan nagy tudós is, mint Hunfalvy, nem tartja, úgy látszik, érdemesnek hosszabb és alaposabb tanulmányokat tenni nyelvünk, történetünk és hagyományaink ismertetésére, hanem fölületesen ítél s tévútra vezeti a tudományos világot is.

(Pintér Sándor szécsényi ügyvéd tisztelt barátom volt az első palóc, ki a fegyverforgató népből kiválva, derekasan forgatta meg a tollat is faja érdekében a »Palócokról« írt könyvében, mely nemrégiben jelent meg. Kár, hogy jelesebbjeink mint Teleky László, Madách Imre, Szontágh Pál, kik pedig a legjobban ismerték véreiket, s mindnyájan írók is voltak, sohasem fektettek arra semmi súlyt, hogy e történeti hagyományokban és elütő sajátságokban gazdag költői nép, mely a Karancs alján kétezer év óta beszél és dalol magyarul, kellőleg ismertetve és méltatva legyen.)

Pintér füzete mindössze 64 lap, s bár sok érdekes adatot hoz föl amellett, hogy a palócok tradíciói, melyek őket a hunoktól Attila korából származtatják, teljesen igazak, mégsem tekinthető az egyébnek, mint szerény kezdetnek, mert a mű sok állítása nem áll, s kiválóbb érdeke csak a néprajzi részének van, ott t.i. hol a palócok családi életéről, háztartásáról, költészetéről és népdalairól ír. Legsajátosabb a palóc famíliáknak hadakra fölosztása: nem mondják, hogy a Szentiványi- vagy Bekényi család, hanem Szentiványi-had, Bekényi-had; pl. Honnan valaó keed? A Sréter-hadbu.

A palócok mindössze ötvenegy helységet laknak, s összes létszámuk hetvenhárom ezer. Egészséges, izmos férfiak, de alacsonyak, arcuk széles, és a legnagyobb ritkaság szőke vagy vörös hajat és hosszúkás arcot látni köztük.

Asszonyaik azonban változatos szépségben jelentkeznek, tüzesek, mint a galábocsi hegy leve, nemes alkotású domború homlokuk közmondásos, s a magyar fajnál nem is látható egyebütt. Az arc alakja a cserkesz nőre emlékeztet. Karcsúk, katonás természetűek, és csak a fiú gyerekeiket szeretik. Gyöngéd vonás, hogy a leánygyermekek viszont a palóc apa kedvencei, ő öltözteti fel őket vasárnap a templomba, ő veszi meg a gyarmati gyertyaszentelői vásáron, tizenöt éves koruk betöltésével az első csinált virágcsokrot, melyet aztán annak a palóc legénynek küld el a szeretője, akit kiválasztott. Nagy sértés lenne, ha az aztán nem vetné magát a leány után, mert az jól ki van eszelve, ha a legénynek van-e már viszonya vagy sem. A fiút tizenötéves korában veszi át az apa az anyja gügyölgetései elől, s a mezei munkának fogja, mert a palóc nem foglalkozik egyébbel, mint földműveléssel. Mesterségre sincs hajlama. Soha palócból még egyéb nem lett, mint kerékgyártó és kovács, míg ellenben a sánták és nyomorékok a takácsságot tanulták ki.

A palóc leánynak akármelyen gazdag hadból is kerüljön ki, hozománya egy tulipántos láda, egy tehén, egy üsző, húsz darab birka, hímzett ködmen, posztó mentes, és a megfelelő ruhaneműek. A nagyon gazdagoknál meg azonfölül 80 váltó forint készpénz. Hogy a földbirtokból semmit se kapjon később sem, azt ki tudja csinálni rendesen a nótárius uram. A földbirtokot, bármilyen is a törvény, a legidősebb fiú örökli (mert arisztokrata nép a palóc minden ízében), a fiatalabb testvéreket pénzben tartozik kárpótolni. A törvény nemigen numerál nálunk. Csak ritkán szorulnak arra s leginkább adóssági dologban, mert a palóc egzekúció nélkül nem fizet, de s családot érdeklő kérdésekben a had feje határoz, s azt ő úgy eszeli már ki mindenféle furfangos kerülőkkel, hogy a »vármegyének« se lehessen semmi kifogása.

De ki győzné elszámlálni azt a sok ellesni érdemes apró vonást, mely olyan szeretetreméltókká teszi őket, hogy az egész ország őfölöttük humorizál, de nem úgy, ahogy a rátótiak, vagy a göcsejiek fölött, ostorozó gúnnyal, hanem szeretettől melegített édes gyöngédéggel. A palóc, aki a szivarozó úrra, mikor a városba kerül, rákiált: »Nagyuram hé, belekapott ám a tűz a pipaszárba!« Vagy a másik, aki Budapesten meglátván magát a szemközti tükör-üvegkirakatban, fejcsóválva dörmögi: »Ha nem vónánk olyan messze onnan hazulról, biz olyan ismerős a personája, mintha kiscsoltói ember lenne őkelme.«

De legjobb kedvvel szól a Pintér könyve a palóc népköltészetről, s azt ismerteti a leghelyesebben, eredeti kiejtés szerint közölvén néhol a dalokat és balladákat, mert a palócoknak külön népdalaik, hőskölteményeik és népballadáik vannak, mégpedig némelyik igazi gyöngye a népköltészetnek.

Íme idézzünk itt Pintér és Mocsáry Pál gyűjteményéből egyet-kettőt, kivált az újabbakból:

Gyün már Garibaldi a szomszéd faluba
Kossuth is vele van, Gracza, Záhonyt *
hozza…
Biróék Gyurija lovát kantározza.

M.K.

Búsan, mélán csendülnek e dalok a palóc bérceken, a hazaszeretet, a népet mozgató napi kérdések, és a szerelem hullámzanak bennök majd mindég szomorgós vegyülékben.

Fehér Péter lovat lopott
Az fekete halom alatt,
Bezerédj elfogatta
Bornemissza kivallatta…
Szentiványi akasztatta….
Piros Zsófi megsiratta.

De nem minden nótájuk ilyen egyhangú, bár az ilyet tagadhatlanul a legjobban szeretik, melyen minden palóc gyerek ríva fakad:

Pongrácz Juhainak
Selyem legelője,
Arany a nyakszíja,
Ezüst a csengője.

Balladáik gyönyörűek s föltűnő hasonlatossággal bírnak a székely ó-balladákkal, bár formailag nem állják meg a sarat. A Mocsáry gyűjteményből szép az alábbi (108 lap), mely előttem különösen is becsesebb, a »Mikszáth László árulása« című:

Hogy elméne Mikszáth László
Az akasztaófára valáó
Keét pej lovat kantározzák
Kocsi elejéebe fogjak.
Amint aztán oda ére
Terek vezér elejeébe
Zibet-zabot a lovának
Aranyos kardot magának.
Gyöngyös pártát asszonyának:
Az Dráskóczy Ilonának.
Honnan gyüsz te drága uram!
Paszománnyal, ezüstökkel,
Csomoszóval, garmadával,
Veretes miv’ fegyverekkel
Meé te vótál a terekkel?
Nem vótam én ott he-ába
Terek urak udvaraba
A hegyek is elmorogják

A füvek, kövek elmongyák…
Jaj fektessél engem ágyba
Veres sujtással kihánytba
Takarj fejér lepedőbe
Áss a fekete fődbe
Mel átkos csontom kidobja
Dohos pönész maj befogja.

Formailag tökéletesebb a »Csáky Gyuri szolgabíró esete«, Fehér Anna stb., de ezeket helyszűke miatt nem ismertethetjük, ha csak nem talán jövőre egy, a palóc nép kedélyvilágát ismertető tárcacikkben: mert annyi az eredetiség ott a »kilenc várkastélyok« tövében, vagy ahogy ők maguk szeretik nevezni Palóciát a »Karancskeszi vármegyében«, mint ahány fűszál az alföldi rónán.

Egy helybeli ügyvéd, ki nemrég utazott arra, elbájolva tért vissza e gyönyörű vidékről s a kedélyes emberektől, kik »úgy éreznek, mint itt az Alföldön, azon a nyelven beszélnek, mint itt, de egészen más észjárással, s a gondolatok és kifejezések teremtő erejével.«

– Milyen az út, földi? kérdi a palóc a kiscsoltói fuvarostól.

– Csintalan nagy uram csintalan.

– Hát a termés milyen volt?

– Maradhatós nagy uram, maradhatós.

– Hát a szőlő mutatkozik-e valahogy?

– Úgy, hogy sehogy se mutatkozzon, még sohasem volt.

Így beszélnek a palócok, ez originális népfaj, mely szaporátlanságánál fogva most kiveszőben van, egy-két század múlva csak nyoma lesz, hogy volt, mert elnyelik a hegyek, illetőleg a tótok, akik közé be van ékelve, s akik folyton terjeszkednek, úgy, hogy némely palóc falu már csak a Harmos Statisztikában létezik.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem