SZABADKÁN
SZABADKÁN
Magyarországon szeptember az elit hónap, se meleg, se hideg, egészen lutheránusnak való idő. A magyar turista ilyenkor kerekedik neki a nagyobb utazásoknak. Mint ahogy magam is most szántam rá magam, ahova a szívem régóta húz, Szabadkára.
Jóllehet világgá van kiáltva, hogy az alföldi vonatról még soha eleven ember le nem késett, mégis már délután elfoglaltuk Pista barátommal a váróterem közvetlen az ajtó melletti asztalát úgy, hogy az egyik lábamat már a pályaudvarra lógattam ki – hogy amint csengetni fognak, egyszeribe a kupéba ugorhassak.
Úgy is lett, mindennel el voltunk látva, ami egy ilyen úthoz szükséges: egy felsőkabát kettőnknek, tizenegy virginia magamnak, egy bot a harapós kutyák ellen, és egy halnyelű szegedi bicska, mert okos ember bicska nélkül rá nem teszi a lábát bácskai földre.
Egy öreg útitársunk volt, valami commis voyageur, ki roppant örömömre barátomat választotta ki arra, hogy őt az európai politika griffjeibe beavassa. Avatta is szegényt egész úton!
Ez a becsületes ember nagy ellensége a vasutaknak (pedig azok hordozzák a hálátlant egész életén át), s azt a gonosz tréfát beszélte az alföldi vonatról, hogy nemrégiben Szabadkára menet elfelejtette Horgoson leadni a postát s a félúton visszatért emiatt.
A világért sem hittem volna el a tekintetes vasútról ezt a galádságot, de azért mégis gondolkozóba ejtett ez a dolog, s mint ahogy a kísértetektől, amelyekben szinte nem hiszünk, de azért mégis félünk, aggódni kezdtem, hogy hátha valahogy elfelejt megállni Szabadkán?.... Mert az ilyen szórakozott vasúttal megtörténik az is!
Nem a! Becsülettudván odáig vitt, letett az indóháznál, elfüttyentette magát búcsúzóul (mert az kijárt az 1 frt. 69 krért) s isten hírével odább ment Zombor felé.
Mi ott maradtunk állva az indóház előtt, a hordárok lenézésteli nézésének kitéve, mivel semmink nem volt, amit vihettek volna.
Mint telivér turista (addig is, míg Milkó Izidor barátom Baedekert írna kedvenc szülővárosa nevezetességeiről) elmémbe idéztem vissza mindazokat, amik e derék városhoz részint mint tradíciók, részint mint ráfogások vagy tények tapadnak.
A jó bunyevácok és a híres »bácskai icce« metropolisa ez. A magyar vendégszeretet itt van kifejlődve legjobban. Földjük a legtermőbb, asszonyaik a legtüzesebbek. Kell-e még több, hogy az ember tisztelettel levegye a kalapot, mikor e nagy város eleven főtere kitárul előtte?
Egészen modern város ez, élénk kereskedelemmel és bizonyos olyan jellegével a civilizációnak, amelyet Szegeden nélkülözni kell. Szeged sokkal érdekesebb, mert eredetibb, jövője, hivatása, híre, neve sokkal nagyobb, s éppen azért Szabadka nem versenyezhetik vele soha, ha még akkora Tisza folyna is a közepén, mint a szegedi, de ami kiválóan megfigyelendő az az elütő jelleg, mintha legalább is két világrész feküdnék e két város között.
Pedig éppen egy ugrás, s igazán csudálkozni lehet, miként lehetséges az, hogy akként izolálva van egymástól Szeged és Szabadka. Az emberek nem érintkeznek egymással, majdnem olyan ritkán lehet szabadkai embert Szegeden látni, mint egy Heves megyeit, sőt a kereskedelemben sincsenek érintkezési pontok, holott Szeged annyi jó iparcikket szolgáltathatna Szabadkának és olyan olcsón!
A legújabb népszámlálás szerint Szabadkának 63 ezer lakója van, s ezek mind birtokos elemek, proletárok és munkásosztály alig van, ami ugyan jólétre mutat, de nagy stagnációra is.
A munkások és a kisiparosok olyan nagy tömege, aminő Szegeden van, koránt sem hátrányos jel, hanem a jövőnek előre vetődő árnyéka, mert éppen ez elemek azok, akik a gazdagokkal, mint az éremnek megfordított oldala, posztulátumát képezik a nagyvárosoknak.
A bunyevác arisztokráciában, vagyis inkább dzsentriben, mert arisztokráciának éppen nem lehet nevezni a fiatal címerű szabadkai urakat, elegendő hazafiság van, de sok fölösleges virtus is. A hányavetiség, osztálygőg, és a valódi nagyurak majmolása, mind olyan kóranyag, mellyel lassan-lassan szaturálva lesz az egész szabadkai társadalom, s ezért van az, hogy a hasonlíthatatlanul a szegedinél különb társadalmi életet Szabadkától mégsem lehet irigyelni, éppen úgy nem, mint valamely arcnak a csattanó pirosságát, ha ezt valamely belső láz okozza. A szabadkai csillogásban van valami erőltetett, a szegedi puritánizmusban van valami tiszteletre gerjesztő.
Annyi azonban bizonyos, hogy Szabadka oly rohamosan emelkedik egy idő óta, mintha ott is a rekonstrukció folyna. Nagy és fényes épületek emelkednek gyors egymásutánban, kövezete gyönyörű és előkelő városi színezetet kölcsönöz neki. A városháza előtt, mely impozáns ódonságával hat, pöckösen lépkednek a kék dolmányos hajdúk, a néma kövezet ünnepélyes kopogásában mintha a hatalom súlyának érzete nehezednék ránk. (Bezzeg másképp van Szegeden, hol zsivaj, rakoncátlankodás és dulakodás van a városháza előtt!)
A színház magas oszlopai is kevélyen hirdetik, hogy még Szabadka se kutya ám! Innen már csak a »díva« hiányzik. A »díva«, akivel annyi sok csodálatos dolog történik a legújabb időben.
»Mikor jön? Mikorra ígérkezett?« Ez az általános kérdés.
»Szeptember közepére várjuk« – mondja egyik barátunk!
»Mégpedig hozzátehetné ön, hogy alig várjuk?«
»Mi férfiak talán… de a nők…«
»Nos a nők?«
»Azok szeretnék, ha elmaradna, különösen a haute crčme hölgyei, mert ezek a legféltékenyebbek.«
»A férjeikre!«
»Oh, dehogy! A szeretőikre.«
