A »RÖPÜLŐ BIZOTTSÁG«
A »RÖPÜLŐ BIZOTTSÁG«
Ez volt a neve. Így kereszteltük el, mert nagy reményeket kötöttünk hozzá. S íme, csakugyan a leghíresebb lett.
A többi bizottságok irigykedve nézték e »negyediket«, mert nem volt kötve városrészhez, hanem szabadon röpült… röpült, míg egyszer csak oda csapódtak szárnyai a porba.
A többi bizottságoknak neve sem volt. Az ember csak úgy a tagukról nevezte Pillich…. vagy akarom mondani »halasztó bizottságnak«, az alsóvárosit »Végh-zetes bizottságnak«, a belvárosit »parupli bizottságnak«.
De ezek mind csak aluszékony bizottságok valának, míg ez röpült...
Komjáthynak melege van ilyenkor, s ami fundus a nap alatt van, azt semmire se becsüli, »most csak a föld alatt lehet megegzisztálni, a pincében«.
Végh pedig fázik ilyenkor. Mert amint elmereng rajta, hogy a »kegyelmes úr« most Erdélyben jár, hegyek bordázata, erdők lombja fölfogja előle az égető sugarakat, fenyvek, csörgő patakok párája, Királykő szele, díszbankettek jeges bora hűsítik,…. ő maga is, ki oly erősen érez a kegyelmes úrral, lúdbőrzik a képzelt hidegtől.
Rosenberg ki van merülve a sok dologtól: ő most már az eljárások végét álmodja. S mi lesz az a vég?
Elvonul lelki szemei előtt a Kendék három liliomja, a Komjáthyak hét búzakalásza, a Szluhák koronás oroszlánja, a Horváthok gólyája, – s szemét lehunyja egészen, hogy még többet láthasson, hogy mint Jákob a létrán: megálmodhassa a – saját címerét.
Egyszóval ki volt merülve minden, mikor a röpülő bizottság megszületett a rózsák évadjában egy piros hajnalon.
Mint mikor a »Seidlitz por« egyik részébe beöntik a másik részt, egyszerre pezsegni kezdett minden.
Újult erővel indult meg a munka.
A röpülő bizottságot dicsérte minden ember. Horváth Gyula és Jankovich valóságos kéjelgést vittek végbe a földosztogatásban.
Mikor aztán Horváth elment, Jankovich megelégelte a földosztást.
Varietas delectat.
Fogta magát, s a sárhoz nyúlt.
*
A párizsi cirkusz-szolga a következő modorban utasított helyre egy helytelen magaviseletű urat, ki beszélgetésével zavarta a közönséget.
»Örvendeztessen meg uram hallgatásával, mert különben kénytelen lennék a cirkuszt becses jelenlététől megfosztani.«
Ezt a mondatot Jankovich Miklós körülbelül így fejezte volna ki:
»Fogja be az úr a száját, mert úgy vágom ki innen, hogy hetven darabban esik szét odakünn.«
És ebben a két dologban a lényeg egy, csak a »forma« változik.
De hát én istenem, hogy lehet a formák miatt apprehendálni ilyen demokratikus városban?
*
Pedig apprehendálnak Jankovichra. Arra a szelíd, jámbor emberre, aki mindjárt kilök magából minden mérget és haragot, s nem tesz el másnapra, mint ahogy a finom emberek.
Mert bizony olyan dolgot végez, amibe nagyon bele lehet keverni a tartalék-haragot – ha éppen úgy akarja.
De nem: az ő haragja olyan, mint a méhfullánk: szúr egyet és vége van. Nem viszi haza, hogy odarakja excentrikus gyűjteményei: a két öles feketegyűrű[s] pipaszár, az óriási szegedi bicsak, a puskái és revolverei közé.
A »nagy robbantó« maga is egy robbantó készülék. Ami puskapor van benne, az egyszerre explodeál. Füstje, szaga sem marad.
*
Komjáthy Béla járt a legjobban.
Úgy utazott el Pestre a hét elején, mint a leggorombább ember, s úgy jött haza a hét utolján, mint udvarias gentleman, akit követendő példának állítanak föl.
Mondta is, mikor az esetről értesült.
– Hát nem váltig állítottam eddig is, hogy én finom ember vagyok!
*
De hát Horváth Gyula mit szól majd hozzá, ha hazajön, hogy az ő röpülő bizottsága már azóta »pokróc bizottság« lett.
Bezzeg mikor még ő vezette a tárgyalásokat, de minden is megfordítva volt!
Fotografírozzunk le egy jelenetet az élet után:
Bejön haragosan egy civis, s leperegteti harsogva azon hallatlan, mert iszonyatos és iszonyatos, mert rosszakaratú igazságtalanságot, amit ővele akarnak elkövetni az »urak« s kezeivel dühösen hadonász Horváth körül.
Jankovich gyulladozik már székén, szeretne fölpattanni, nyomott homlokán dagadnak az erek, ceruzája őrült Vicatáncot[!] jár az asztalon – de Horváth vezeti a tárgyalást, s int, hogy hagyja őt beszélni.
»Kedves barátom – mondja Horváth szelíden a dühöngő civishez fordulva –, mindenekelőtt nem engedne ön meg nekem egy bizalmas kérdést… önhöz?«
A civis zavarba jön, ránéz az elnök búbánatos arcára, mely mint egy vas kérdőjel, odadűl az ő igazságos szóözöne elé, s durcásan makogja:
»Miattam kérdezhet az úr«!
– Ugyan mondja meg kérem, nekem aztat – szól Horváth Gyula, s hangja lágy és esengő – miért haragszik kegyed énreám?
»Én? – hebegi a civis megütődve. – Már hogy én la? Hozzám tetszett szólni kérem alásan? Már miért haragudnék én nagyságodra?«
A civisnek úgy tetszik, amint még folyton az elnökre néz, hogy annak látható szívbeli könnyebbülést okozott az ő kijelentése.
– De ha nem haragszik rám – fűzi odább a szemrehányó társalgást Horváth –, miért nem beszél akkor velem szelídebben?
A civis elmosolyodik, szelíd lesz, mint a bárány, s egyszerre elfelejt minden kifogást a fölajánlott telek ellen.
*
De e gyakorlatias »simaság« mind csak ideiglenes vala.
És mindnyájunkat megcsalt.
Csak a törvényszéki elnököt nem.
Ő látnoki szemekkel delegálta a röpülő bizottságba Faragót.
*
Ami azonban sok, az sok tréfának is. Jankovich Miklósnak nagy érdemei vannak Szegeden. Az ország »vadmérnöke« lelkesedéssel, odaadással dolgozik itt már másfél esztendeje, s nincs az a pénz a világon, amennyiért »úri ember« ilyen nehéz dolgot elvállal s éjt nappallá változtatva, így teljesített volna.
Pedig ide okvetlenül úri ember kellett, katonás, szigorú, aki ha kell, goromba is tud lenni, mert a kubikusokkal nem lehet glaszékesztyűben beszélni.
Vagy a maga kedveért gorombáskodik ő, kinek minden fölindulás árt, mert beteg, izgatott kedélyű?
Miértünk gorombáskodik mivelünk.
S ebben benne van – az ő mentsége.
Egyszer panaszkodva említette előttem.
– Azt a napidíjt vetik szememre, pedig az nem is elég, abból fizetem a szállást, kosztot…
– Hát bizony elég kiadása van…
– Abból ruházkodom.
Elnevettem magam a ruházkodás szóra, ő is elmosolyodott s hozzá tette:
– S ebből gyógyítom magam.
Valóban beteg volt. S mégis többet dolgozott négy egészséges embernél.
S ami őt erre az egészségrontó munkára sarkallta: az a Szeged iránti ragaszkodás volt.
S ami neki elég jutalom lett volna: az egy elismerő szó tőlünk.
Egy elismerő szó!
Most itt van helyette »ha kárhoztatása«.
S ez is oly gyöngédtelenül van oda lökve, hogy okvetlenül fáj neki.
Mert nem tudhatja, hogy ez a kárhoztatás semmi egyéb, mint a gyermekek duzzogása az apa ellen.
S méregbe mártott szeretet ez csak.
A méreg lecsepeg róla lassankint, s a szeretet mégiscsak szeretet marad.
*
Csupa szív ő és csupa epe.
Vajon az az epe alányomhatja-e egészen annak a szívnek az értékét?
Becsülni kell, akiben csak egy jó tulajdonság van is.
De hát még azt, kiben csak egy rossz tulajdonság van?
Ne bíráljuk a könyvet egyetlen lapja után.
Ha el akarjuk ítélni Jankovichot azért, mert indulatos volt, nézzük meg előbb, hányszor volt türelmes.
*
Aki annak a madárnak nyesi meg a szárnyát, amelyiknek az ő érdekében kell repülnie: az bolond.
Hagyjuk hát a röpülő bizottságot röpülni.
Ami por pedig az ő szárnyaiból esik le ránk, rázzuk le türelemmel, az az ő poruk és nem minket illet.
De a türelem az minket illet.
Meg az engedelmesség is.
Mert kétféle föladat jut az emberiségnek az élet fázisaiban, vagy parancsolás, vagy az engedelmeskedés.
Az engedelmeskedés a nehezebb.
S bizony, a saját javunkra, nekünk ez a nehezebb föladat jutott.
*
Vannak esetek, amikor az engedelmesség lealázó, és viszont, amikor fölemelő.
A jelen eset az utóbbi.
Mert ha az embernek a beteg lábát kötözgeti a doktor, ne rúgja meg az egészséges lábával.
Igaz, csak az az egy, hogy Jankovich kissé gyöngédebben kötözgethetné.
