AZ OLASZOK
AZ OLASZOK
Ha a szegedi ember valahova idegen városba vetődik, rendesen azt kérdezik tőle ismerősei: »Mikor jöttél? mikor mégysz? épül-e Szeged?« Amiből az a tanúság, hogy ha Szegedről van szó, arra legkíváncsibb az idegen: ha épül-e.
Épül bizony. Bár nem mondható nagynak a kétszázhúsz építkezés, amely be van jelentve, s abból is legfeljebb húsz ház lesz emeletes. Nagyon sovány statisztikai adat ez a királyi biztosság üdvös működése mellett. Igaz, hogy ez a kétszázhúsz többet fog megérni, mint amennyit ezer ért az elpusztultakból. De hol vannak a többi ezrek még?
Mint ahogy a tótok építették Magyarország fővárosát, éppúgy fogják fölépíteni Szegedet az olaszok. Tele vagyunk digókkal. Dante selyemlágy nyelve hangzik Szegeden, hol a levegő »ö«-kkel van megzsírozva.
Az olasz munkások igen derék gyerekek, szorgalmasak, erősek és tanulékonyak. Bizony nem lehetetlen, hogy egyrészök örökre itt marad, nemcsak azért, mert aki egyszer a Tisza vizét vissza, vágyik annak szíve vissza, hanem leginkább azért, mert többnyire csinos gyerekek a digók, s csinos gyereket van a Tisza vizén kívül is, aki ittmarassza.
A digók ösmerkednek. A szerelem nemzetközi dolog, megért az minden nyelvet, s magyar és olasz szemek egymás közötti üzenetváltása nem vesz kárba.
Szeged tulajdonképpen három részre oszlik és fog is oszlani, akár akarja Lechner, akár nem. Az egyik a Belváros, ahol az idegen elemek lakoznak. Itt, egyedül itt van városias élet, az elemek gyorsan váltakoznak a viszonyokkal együtt, a kereskedői élet virágzik, a faji élet és a szegedi specializmus csak elmosódva nyilvánul. A Belváros úgy tekinthető, mint egy rosta, de olyan, amelyiken csak az a mag esik keresztül, amelyik ebbe a földbe való. Aki a Belvárosban lakik, az ugyan szegedi ember, de a bennszülöttség jellege erősebb vonásokban csak a Felső- vagy Alsóvároson nyomódik rá.
A Felsővároson lakik a disztingváltabb szegedi elem. Elütő szokásokkal az Alsóvárosétól, nagyobb míveltséggel ezeknél és kiválóbb értelmi tehetséggel. A Felsővárost csak két kapu őrzi a civilizációtul, az Alsóvárost kilenc.
Az Alsóvárost az ősszegediek lakják, egészen ázsiai faj ez már, arcra, szokásra, ruházatra elütő a többiektől úgy, hogy mikor az egyszeri alsóvárosi ember a Felsővárosra ment, s ott egy kereskedés tükörüvegében meglátta saját becsületes perszónáját, csodálkozva mondá magában:
»Nini, micsoda furcsa ember jön itt velem szemben; ha nem ösmernék ott minden embert, meg mernék esküdni, hogy alsóvárosi!«
Az Alsóvárosban vannak leginkább otthon a digók, egész rebelliót csinálva ott a vászonnép közt. Ami nem is csoda, mert hiszen a rebellióra és szerelemre termett nép az olaszok.
Már eddig négy olasz házasság esett meg, s remélni lehet, hogy még több olasz vér is vegyül az ős alsóvárosiakban, kiknek női és férfiai talán éppen azért nem szépek és nem délcegek, mert nincs meg a fajok szükséges vérvegyülete egymás közt.
Az olaszok – mert a jelen tárcám kizárólag őróluk szól – nagy szimpátiával viseltetnek a magyar iránt, nyelvünket gyorsan tanulják és szépen, csak kissé idegenszerűleg ejtik ki. Ételeinkért rajonganak s szívesen felejtik el a turus csusza kedviért a makarónit.
Az olasz népnél roppant nagy mértékben van kifejlődve a kalandszeretet, még katona is csak kalandos hadjáratban tud lenni. Azért is születhetett náluk hódítónak, hősnek Garibaldi. Nálunk Garibaldiból talán Rózsa Sándor lehetett volna csupán.
Rendes hadseregbe nem való az olasz, mert a fegyvert nem szereti, s kaland nélkül a katonaélet elviselhetetlen teher ránézve. Egyszer különben nagyon megjártam e nézetemmel, – aminthogy el is mondom ehelyütt, elrettentésére mindazoknak, akik elég vakmerőek hamisan idézni egyes nagy emberek mondásait. Pedig az napirenden van könnyelmű hírlapirodalmunkban.
Cikket kellett írnom, mégpedig nagy sietve egy fővárosi lapnak a porosz hadseregről, s a cikk keretében jellemeznem az európai hadseregeket. Az olasz hadseregről tudtam, hogy a leggyávább. De már nem emlékeztem rá, hol olvastam és ki mondta.
Mindegy az, gondoltam magamban, s hogy valami tekintélyre hivatkozzam, minden bővebb meggondolás nélkül odakanyarítottam, hogy Kossuth akként nyilatkozott az olasz hadseregről, miszerint az a kontinens legfegyelmezetlenebb és legzüllöttebb hadserege.
A cikk megjelent. A benne levő bölcsesség és ismeretek belecsepegtek a köztudalomba, – s a világ szépen forgott a maga tengelye körül éppen mint azelőtt – harmadnapig.
Harmadnapon délre azonban beállított egy talpig feketébe öltözött úr a szerkesztőségbe, s bemutatta magát, hogy az olasz konzul, és a lap szerkesztőjét keresi.
– Én vagyok – mondá a chef redacteur – , mivel szolgálhatok?
– Ki írta a tegnapi számban a hadseregekről szóló cikket?
A szerkesztő gondolkozott egy percig, azután rámnézett fürkészőleg, ha hajlandó vagyok-e elvállalni a szerkesztőséget, vagy pedig őreá hárul a föladat.
– Én írtam a cikket – mondám.
– Ah igen! Az egy igen sikkes cikk. De igen lekötelezne ön, ha meg mondaná, hogy igazán mondta Kossuth, ami ott róla írva van?
– Hogyne mondta volna – jegyzem meg közbe hetykén. – Nem szoktunk a levegőbe írni.
– Az hát akkor nagy baj… abból nagy kellemetlensége lesz.
– Kinek? Nekem?
– Ej, dehogy! Kossuthnak…
– Ah!
– Alkalmasint ki fog utasíttatni az olasz területről.
Elsápadtam, szívem hangosan dobogott.
– Uram – mondám magamon erőt véve –, hibáztam; én magam sem hiszem, hogy ezt Kossuth mondta volna valaha. Neve csak tollhiba ott. Ha jól emlékszem, I. Napóleon nyilatkozott így az olasz hadseregről.
– Ah, tehát I. Napóleon? Igen örülök uram. Higgye meg, hogy örülök. Legyen szíves ezt így igazítani ki a holnapi számban, s máskor ne felejtse el, hogy a jó emlékező tehetség igen sokat ér, kivált az idézeteknél.
A jó olasz konzul szavai azóta mindig fülemben csengenek, valahányszor könnyelműleg leírok egy-egy megjegyzést s ónsúllyal nehezedik tollamra.
A mi jó szegedi digóinkról sem írok hát én össze könnyelműen semmit, hanem csak azt kívánom nekik, hogy annyi házat építsenek itt széltiben-hosszában a Tisza mellett, hogy nekik is jusson bennök valamennyiöknek családi tűzhely.
