CSENGERY ANTAL MEGHALT
CSENGERY ANTAL MEGHALT
Jeleseink halnak, vesznek. A lombos fának, mely árnyékával betakarta ez országot, egyre hullanak a levelei, Csengery az utolsók között van. – Bizony kevesen maradnak utána.
Deák Ferenc barátja, nagyjaink egyik legnagyobbika a ravatalon fekszik most, midőn még legnagyobb szükségünk volna eszére, mély tudományára, melyet szakadatlanul a közügyeknek, a hazának szentelt.
Szomorú hírt hordott szét ez éjjel a távíró, mely nagy levertséget fog szülni az egész országban, mert Csengeryben nemcsak közéletünk egyik nagy bajnoka hunyt el, hanem határozottan a legnagyobb magyar tudós és publicista.
Művei korszakot alkotnak, s halála pótolhatatlan űrt hagyand, melyet – hiába néz szét szerte a hazában a szem – nem fog betölteni senki.
Ezrek meg ezrek fogják kísérni a temetőbe, s amikor őt otthagyják, mindenki sokkal szegényebbnek tér vissza onnan.
Szalay László, Eötvös József, Kemény Zsigmond és ő, négyen voltak, kik a magyar tudomány és műveltség fáklyáját vitték.
A három már régen elment – utánuk sietett a negyedik is.
S nem marad itt helyettök senki.
A föld pedig egyre hűl, mondják, igen, egyre hűl – pedig egyre melegednie kellene a benn porladó nagy szívektől.
Nagy szomorúság ért megint, amelyre nincs balzsam és vigasztalás.
Ő maga halhatatlan lett és megdicsőült, sorsa az volt, hogy porlandó része az anyaföldnek adassék, amelyet oly nagyon szeretett, de szelleme itt marad köztünk –, vajh úgy bírnánk azt elosztani magunk közt, hogy ez örökség ne holt tőke maradjon, hanem folyton növekedve gyümölcsöket teremjen.
Ez volt az ő törekvéseinek célja. Hitvallása, elvei, végrendelet.
Mikor sírjánál megállunk, ne a múltra vessünk pillantást, hol nagy alakja látszik, hanem a jövőre, hol még sokszor kell az ő alakjának ragyogó fényözönben fölbukkannia.
