A SZERETET
A SZERETET
A szeretet! De hát hol van még? Maholnap már az is csak fogalom lesz, s minden talpalatnyi tért elhódít a leghatalmasabb úr: az önzés, az én, az aranyos borjú a bálvány.
Csak úgy fognak beszélni az utódok a szeretetről, mint mi a mesebeli griffmadárról, hisszük is, nem is, hogy a felhőket takarta el óriási szárnya valamikor az őskorban.
A szeretetről is csak regék, hagyományok fognak szólani majd a jövőben, ha a föld szíve jobban kihűl az emberek szívével együtt.
Én is följegyzek e regékhez egyet: igénytelent, egyszerűt, de a szeretet melegét lehelőt, s bár pajkos, de megható emlékét ifjúkoromnak.
Az egyetemen kezdtem tanulmányaimat. Az úgynevezett »balekok« közé voltam sorozható, s e balekság sok kellemetlenségbe ejtett. Mert baleknak azt nevezik az egyetemi polgárok, akin az öregebbek (a kozákok) lépten-nyomon kifognak, s akit minden kigondolható alakban lefőznek.
Elsején pontosan megküldték havi járulékomat szüleim…
A kozákok mindég jó eleve megszagolták a pénzes leveleket. Így történt most is, s volt gondjuk rá, hogy pénzem már negyedikén az utolsó garasig elpárologjon. Mire költöttem, magam sem tudom. Részint elkölcsönöztem, részint elkártyáztam. Egy rosszhírű kávéházba vezettek, s ott csábítottak rá a játékra.
Midőn másnap mámoros fővel fölébredtem, a rémület fogott el helyzetemre gondolva, mely egyike volt a legkétségbeesettebbeknek. Szállásom, kosztom fizetetlen, s én egyedül, rokon, ösmerős nélkül állok egy idegen nagyvárosban. – Szüleim pedig igen keményen neveltek, szigorúak valának, s valljuk meg, kissé fösvények; ők nem fognak engem kisegíteni, itt hagynak veszni nyomorultan; annyival is inkább, mert ez nem először történik, s mert atyám máris megígérte, hogy leveszi rólam a kezét, ha még egyszer valami »stiklit« követek el: pedig amit ő megígér, az nem üres szó, pontos ember, be szokta tartani.
Aztán milyen stikli! Ha még huszadikán költöttem volna el a pénzem, akkor talán számíthatnék, hogy kisegítenek pár forinttal, de így… negyedikén! ez már mégis sok.
Mindamellett mit tehettem egyebet, mint haza írni, rokonaim nemigen voltak olyanok, akik kisegítenének, nekikeseredtem tehát, s egy ügyesen költött és érzékeny levélben még egyszer, »utoljára« kértem szüleimet, hogy küldjék meg a hatvan forintnyi havi járulékomat, mert különben a Duna hullámaiba kell magamat temetni.
A levél elment, szívdobogva vártam, mi lesz a foganatja. Az utolsó szalmaszál volt ez, négy nap kellett, míg útját megjárta; s válasz jöhetett. E négy aggodalomteljes nap bizonyosan megőszített volna, ha nem lettem volna jóformán még gyermek.
De hadd beszéljem el sorban az eseményeket úgy, ahogy történt odahaza.
Az én jó öregeim hatodikán kapták meg a végzetes levelet, délelőtt, apám megösmerte tetején az írást; mikor átadta a levélhordó, s vidáman kiáltotta be anyámat a kertből.
– Gyere be, anyjuk! A fiú írt!
– Nem-e beteg? – nyitott be anyám aggodalmasan, mert észrevette, hogy atyám arca a levél olvasása közben komorrá változik.
– Más baj van – mondá apám sötéten –, ebből a gyerekből nem lesz semmi. Rossz hajlamai vannak és rossz társaságokat keresett. A havi pénzét máris elpazarolta. Hatvan forintot kér… Najszen, csak azt lesse!
Anyám reszkető kezekkel vette kezébe a levelet, hogy ő is átolvassa, s ő szitkozódásokban tört ki.
– Ha elköltötte a pénzt, hadd koplaljon, hadd nyomorogjon. Azt mondom, apjuk, ha egyetlen árva garast, nem sok, küldenél annak az istentől elrugaszkodott kölyöknek, mindjárt elhagyom a házat. Nem azért szerezzük a pénzt véres verítékkel, hogy az a pernahajder elpocsékolja!
Szegény jó atyám még jobban tüzelt, s megtörtént a »családi zsinat«-ban a megállapodás, hogy nem segítenek rajtam, hanem sorsomra bíznak, csináljak a jövő elsejéig amit akarok.
Arcvonásaik, mint később kishúgom elbeszélte, oly ridegek, kemények és szigorúak valának s tanácskozásnál, mint a kegyetlen bíráké szokott lenni.
Még aznap délutánján a szomszéd városka felé ballagott Márton kocsisunk, midőn egy keresztútnál elébe bukkant a Panna szolgáló.
– Hohó Panna, hát te hová mégysz itt?
– Megyek a városba.
– Én is – mondja a kocsis.
– No, ez csodálatos, hiszen egyikünk is elvégezhette volna ami dolog van. Ki küldte kendet?
– Engem a tekintetes úr. Hát téged?
– Engem meg a tekintetes asszony. Dehát mi az ördögért küldhették kendet?
– Jaj, húgom, az nagy titok. Az úr rámparancsolta, hogy a világon senkinek se mondjam.
– Éppen én is ilyen parancsolatot kaptam a tensasszonytól. Tudja mit, Márton bácsi, ha már így áll a dolog, ne sajnáljuk egymástól a titkot, mert kéz kezet mos. Én elmondom a magamét, kend is a magáét, mi ketten úgyis tudjuk most mind a két titkot, ha elmondjuk egymásnak sem történik már több, úgyis csak mi ketten fogjuk tudni.
– Jól van no, Marcsa [!] húgom. Hát én bizony pénzes levelet viszek a postára az úrfinak, hatvan forint van benne. De el ne járjon aztán a szád, kivált a tensasszony előtt, mert ha az asszony megtudná, hogy az úr pénzt mert küldeni az úrfinak, lenne ám nemulass otthon.
Marcsa elnevette magát.
– Nem hiszem, Márton bácsi, mert én meg az asszonytól viszek hatvan forintos pénzeslevelet az úrfinak, s az is azt mondta, hogy ha az úr megtudná, a szemevilágát is kioltaná.
– No, már ezt aztán nem értem. Csak mondom én, hogy furcsa istenteremtései az úri perszónák, nehéz őket kitudni!
…Íme nyájas olvasóm, a következőkben vázoltam azon meglepő és örvendetes esemény történetét, hogy a hónap 8-án az öreg »Majdán bácsi« ablakában a pénzes levelek között kétszer volt odaírva a nevem.
Két pénzeslevelem volt. Hatvan forint helyett százhúsz ütötte a markomat.
Apám megírta, hogy anyám tudta nélkül küldi ezt a hatvan forintot, az utolsót, ami a ház tájékán volt, kis nővéremnek már cipőre sem maradt, mezítláb fog járni szegényke, amíg valahonnan kerül; anyám szinte, apám tudta nélkül küldi keservesen összekuporgatott filléreit, miket egy mentére gyűjtött magának: de inkább ő fog fázni a télen, mintsem engem éhezőnek tudjon.
Könnyek borították el arcomat, midőn a levelet elolvastam. Sírtam, de azt sem tudtam, örömömben-e, hogy sok pénzem van, vagy bánatomban, hogy e nagy szeretetet, mely életemet bearanyozta – könnyelműségem miatt provokálni kellett.
