Az AMERIKAI KAPITÁNY
Az AMERIKAI KAPITÁNY
Nincs a világon nehezebb dolog, mint hallgatni annak, akinek valami mondanivalója van, s valamit mondani annak, akinek semmi mondanivalója nincs.
Fájdalom, az utóbbi helyzetben vagyok, ha üres fecsegés lesz, amit a szíves olvasó az alábbi sorokban talál, arról nem én tehetek, nem én csinálom a hét eseményeit, én csak leírom, s bizonyára jobban szeretném önöket pikáns dolgokkal, rendkívüli frappáns helyzetekkel gyönyörködtetni, minthogy kijelentsem az idők méhének meddőségét, s bevalljam, hogy a napok nem hagynak semmi nyomokat. Az idő fájának a levelei nyomtalanul hullanak s elvesznek. A lapokban többnyire ezeket olvassuk a szegedi életből: »telektömb«, »kiosztási kulcs« – »Tisza Lajos Stesser titkár kíséretében«.
S bizonyára csak három ember örvend azon óriás népszerűségnek Magyarországon, hogy minden reggel, midőn felébred, olvashatja magáról, hogy ő utazott-e vagy megérkezett, s ezek b. Fiáth, Szögyény Marich László és Tisza Lajos, akik egész életükben vagy megérkeznek, vagy elutaznak valahova. E három nagy utazó életrajzait kellene tán adnom e helyen, de én uram istenem; kit érdekelnének ők közelebbről, akik minden embernek csak úti ismeretségei, s akik egész életükben semmi egyebet nem tettek, mint megérkeztek és elutaztak.
De hát akkor miről írjak én?
Oh, oh, hogy is nem jutott mindjárt eszembe a városban történt nagy esemény, hogy egy amerikai kapitány van itt!
Egy eleven amerikai ember, valóságos; megtapintható járni-, beszélni tudó ember, egy rendkívüli csoda és raritás, mert ő az első ember, aki két év óta nem azért jön, hogy boldogítson bennünket, hanem azon nyíltan bevallott szándékkal, hogy mi szegediek boldogítsuk őt.
Mr. Brown megfordul az »Oroszlány«-ban, a »Hungáriá«-ban és minden úri helyen, ahol vendégek vannak, világos kék posztó kabátja és réz érdemjelek vannak rajta, melyeket csak a laikus szem nézhet aranynak, valamint kalábriai kalapja a sárga bojttal – nagyban felköltik iránta az érdekeltséget, s hullanak a forintosok a nagy Amerika polgárának gyanús fehérségű kezébe.
Különben az egész kapitány nagyon gyanús. Öreg fickó már, tar fejjel és összeesett tagokkal. Inkább néz ki valami korhely, elcsapott urasági kocsisnak, mint kapitánynak, mert hiszen lehetnek korhely kapitányok is, akiket a brandy túlságos élvezése, vagy más valamely szerencsétlenség ilyen helyzetbe hoz, s külsejüket elhanyagolttá változtatja át, hanem bizonyos úri magatartást és modort megtart az úr koldus rongyokban is.
Mr. Brown semmit se tartott meg abból: de bár gyanús ő mint kapitány, nem találom gyanúsnak mint ember [!]. Ő egy szegény jó ördög lehet, aki kissé ostoba. Arcáról kinéz az együgyűség; mert ha nem lenne ostoba, kinézése mellett nem mondaná magát kapitánynak, még ha valóban az is.
Mr. Brownnak apró, savószín szemei vannak és madárhoz hasonlatos arca, mosolyog és szeretetteljes szelídséggel tekint az emberekre.
Engem kiválóan érdekel minden kalandor. S különösen Mr. Brown, aki az egyedüli reváns nekünk a mi embereinkért, akik Amerikába vándoroltak, hogy meggazdagodhassanak. Ő eljött onnan, hogy megélhessen. Mr. Brown ilyen eredeti vén fickó, s amennyire én kombinálom, olyan dologtalan lusta ember, aki inkább kerékbe töretné össze magát, mintsem egy szalmaszálat keresztbe tegyen.
A lusta emberek iránt nagy előszeretettel viseltetem, mert a tevékenység megvetésében van valami szuverén-jelleg, valami kolosszális. Tolmácsot kerestettem magamnak és szóba álltam Mr. Brownnal. Ahogy az tud hazudni, az valami megfizethetlen élvezet.
– Hogy jutott önnek eszébe Magyarországba jönni? – kérdeztem tőle.
– Mr. Kossuth küldött engem.
– Ah, Kossuth Lajos? Tehát beszélt vele?
– Paduában találkoztunk együtt május elsején. Száz tallérommal tartozott egy szolgálatomért, amit még 1850-ben tettem neki.
– Megfizette?
– Százötven dollárt adott. »Ez a kamat, kedves Brown barátom, mert látom, hogy ön szegény ember, teljes mértékben megérdemli részvétemet. Aztán úgylehet, nemsokára szükségem lehet az ön hadi tapasztalataira.«
– Hogyan, ezt mondta önnek Kossuth?
Mr. Brown sokat jelentően hunyorít a szemével.
– Ha beszélni akarnék, sir… Én istenem, ha én beszélni akarnék!
De ha nem akart is, mégiscsak kifecsegi:
– Bifsztekké aprítsanak, sir, ha nem igaz, hogy százezer puska van lerakva egy paduai ház pincehelyiségeiben. Sir, én még látni fogom önöket itt Szegeden,… de akkor egy hadsereg is velem lesz. Igen, igen, mert a százezer puskához ember is van annyi. Legkésőbb ősszel itt leszünk, sir. Én istenem, ha én beszélni akarnék!…
Az öreg fickó megforgatja fejét ilyenkor a peckes pléhgallér közt…, s mikor már mindnyájunkról fölteszi, hogy azt hisszük, ő a Kossuth embere, előáll azzal a kéréssel, hogy segítsük föl egypár forinttal elhagyott állapotában.
S persze Szegeden mindenre van pénz. Még az öreg hazug Brownnak is, ha ugyan így nevezik.
Szeged tejben-vajban úszik, s aki idejön, azt is megfürösztik abban.
Kalifornia-híre támadt. Már a harmadik német Volkssängerei jött ide aratni a legmagyarabb városba. S míg a »Fővárosi Lapok«-ban azt olvashatni, hogy Szegeden a múlt napokban majdnem ezer forintot jövedelmezett egy mulatság, s ma megint egy tornaünnepély tartatik fényes jutalmi díjakkal, a luxus minden követelményeivel, azalatt, ha aztán a jámbor olvasó leteszi a »Fővárosi Lapok«-at, s valamelyik politikai lapba beletekint, azon ütközik meg a szeme, hogy most Szegeden ezekben meg ezekben az utcákban osztják a könyöradományokat.
Ha már ebben sincsen anomália?
