LEVÉL A FŐVÁROSBÓL
LEVÉL A FŐVÁROSBÓL
A »saison mort« bekövetkezett, gyalázatos hőség, az emberek menekülnek a falukra, csak a szegény miniszterek izzadnak, kik közül legtöbbet izzad Ordódy, mert az új seprő jól seper.
Ordódy önöket, szegedieket sokkal jobban érdekli, mint a többiek, mert a közlekedésügyi miniszter egy év óta, legalábbis felerészben, »szegedi miniszter«.
Ordódy nagy buzgalommal látott hozzá hivatalos teendői tanulmányozásához. S ha vasszorgalma, mellyel behatolni igyekszik nehéz állásának ágbogaiba, továbbra is megmarad, bízvást pótolni fogja – amit Széchenyi óta nélkülöz Magyarország e szakban – a lángelmét.
Nyilatkozataiból fölemlítem azt az egyet, hogy az önök »tengeri kígyója«, a percsórai kérdés nagyban foglalkoztatja s mindenekelőtt, úgymond, ezt szeretné elintézni. Ez lesz a »remek«, amely után elhelyezkedni óhajt azon nyolc tagból álló klikkben, mely az ország bőrét kicserezni van hivatva.
De térjünk el az unalmas dolgoktól, melyeknek sikeres elintézése inkább függ Pallavicini őrgróf nagylelkűségétől, mint Ordódytól; hanem ehelyett fecsegjünk inkább egyébről, ha apróbb is, de nem ennyire unalmas tárgyakról.
Nos, kezdjük a híres embereken. Beszéljünk az »örök szereplők«-ről, Blahánéról, Verhovayról.
Hogyan kerülnek össze ők ketten? – fogja a nyájas olvasó kérdeni, a szelíd galamb és a vérszopó tigris! A nemzet csalogánya és a nemzet Robespierre-je?
Hát bizony, ahogy a forgószél összekavarja a galagonya levelét a cipruséval, s egymás mellett röpködnek a levegőben: a napi beszélgetés e két név körül fűződik.
Verhovay egy új párbaj előestéjén áll. A közönség kíváncsi, ki fogják-e híni a Hoitsy Pál esete miatt, vagy az egész csak üres lárma. Különböző variációk keringenek efelől s bejárják a kávéházakat; éppen az ismétlődik itt, ami a múlt héten történt önöknél eredetiben.
Nyegle hírhajhászók szájról-szájra adták a legújabb eseményt, Verhovay agyonlőtt egy generálist. Más verzió szerint Verhovayt lőtte agyon egy alezredes. Szegény Verhovay! – tehát nem kerülhette ki a sorsát!
Pedig hát Verhovay ezalatt kényelmesen és jó egészségben utazik hazafelé a Zemplén megyei Legenye-Mihályiba, édesapja, a »jó öreg kocsmáros« látogatására.
A jó öreg kocsmárosnak, tudom, nagy öröme lesz fiában, sehogy sem akarja elhinni annak tüneményes emelkedését – , talán álomnak nézi az egészet, ő, aki uraknál szolgált azelőtt mint szakács, s mindig fensőbb lényeknek tekinté az uraságokat, mint még a követeket –, hogyan szokjon bele ő abba, hogy az ő fia most még a fölséges diétán is számottevő »nagy ember«.
Csak nem akarja elhinni, s mikor párbajsebe jobbra fordulván az egész ország üdvrivalgása közt épült, napról-napra múlóban az életveszély, gratulálta jó barátai az otthon aggódó jó öregnek, hogy íme, ha már megélt, most lesz még csak igazi nagy ember a fiából.
Az öreg a fejét csóválta nagy szomorúan.
– Sohase lesz abból semmi.
– Miért – kérdezték csodálkozva.
– Azért,… mert nem tart az urakkal.
Verhovay újabb afférja mellett a Blaháné búcsúföllépte képezi a legújabb eseményt. A kedves fülemile elhagyja a várost a nyárra, oda megy, ahová még inkább való, csalitos ligetbe, hegyi patakok mellett, két hónapig fog epedni utána az árván maradt főváros.
S hogy ím elnémult a fülemile s elnémult a politikai csatározások, fájdalom, ízléstelen lármája, a néma csendben és az unalom közt végre kikelt a földből a Jókai által karácsonyi tárcájában elvetett mag. Ugyanis ekkor jajdult föl Jókai a magyar szépirodalom pusztulása fölött. Elmondván, hogy a magyar szépirodalom egy temető. S ő ebben a temetőben egyedül lakik. Nem kellemes az neki sem. Megpendítette a gondolatot, hogy föl kellene azt a régen annyira virágzó magyar szépirodalmat újra támasztani.
S íme, két olyan nevezetes momentum történik, mely a csüggedőkben is reményt ébreszt. Egyik a Jókai által összehívott értekezlet, mely népies nyelven írt irodalmi művek kiadására összeállott konzorcium, előkelő és gazdag emberekből. Célja az, hogy az író művét tisztességes honorárium mellett adhassa ki, s hogy a selejtes dolgok kiszoríttassanak a nép kezéből; a másik örvendetes mozzanat az Abafi Lajos vállalata, mely az összes szépirodalmat felöleli, s mely két részre oszlik, a regénycsarnokra, mely csak eredeti regényeket közöl, s szépirodalmi könyvtárra, mely a beszély s egyéb, a címnek megfelelő dolgokat foglal össze magában.[!]
Adja isten, hogy mind a két terv sikerüljön s eléressék a cél, a sokat pengetett irodalmi bajokon segíteni, s akkor elmondhatjuk, hogy az uborkaszezon szép gyümölcsöket hozott a nemzetnek.
