A TEA-ESTÉLY
A TEA-ESTÉLY
Bármennyire óvakodom is mindenféle ellenséges áramlatoktól, most az egyszer mégis megjártam. Tegnapelőtt megírtam mennyire nem jogosult a harminc éven túli nő a költészetben, minél fogva ma a tea-estélyen valóságos fagyasztó tekintetekkel kellett találkoznom – titokban: mert – nyíltan egyetlen nő sem volt harminc éves.
Pedig e neheztelés nem indokolt: ezelőtt valamikor én voltam a legnagyobb bolondja a harminc éves nőnek. Jól emlékszem, hogy egy igen szellemdús ismerősöm előtt én magasztaltam az érettség kellemeit, és zamatját, én mondtam, hogy a harminc éves nő, ki ismeri az érzelmeket és a világot, élvezetesebb a fiatalabbaknál!
– Igen, de csak a diskurzusban – jegyzé meg ismerősöm. S nagy igazán. A dolog valóban úgy áll, hogy a harminc éven innen vannak az úgynevezett ideálok, azontúl pedig van az úgynevezett »díszes hölgykoszorú«.
A tea-estély amazokban bővelkedett. Rengeteg fiatal lány, csupa új arc, vajon honnan támadnak szebbnél szebbek? Volt ott mindenféle színvegyület a világon, szőke, barna, hirtelenszőke, gesztenye színű, piros, halavány kék szemű, szürke szemű, savószínű szemű és fekete szemű, aminőket csak produkálhat az alföldi éghajlat.
A színházra rá nem lehetett ösmerni. A máskor dísztelen pajta úgy nézett ki, mint akár a »Téli palota« egy-egy terme, a páholyok, (melyek a mai estére mind elkeltek) a bajor színekkel voltak ízletesen díszítve, megint egy harminc éven túli asszony –– a királyasszony – tiszteletére, nevenapja alkalmából, mert a cirkumspektus Nőegyletben mindig van annyi diplomácia, hogy mindennemű dolgait oly impozáns világításba tudja helyezni, miszerint a hatás kikerülhetlen.
Szemben a bejárattal a büfé homlokzatán ott is függött Erzsébet asszony arcképe, körös-körül apró zászlók vörös kereszttel és vegyest apró tükrök, melyeknek az volt a hibájuk, hogy ferdén mutattak.
A büfé gyönyörű képet nyújtott, gazdagon megrakott asztalok, italoktól és süteményektől görnyedező állványok, körülvéve csinos asszonyokkal és lányokkal, a fényes világításban kelet pompáját juttatá eszünkbe. Mint Mahmud odaliszk tábora, mely sátrait Sumla selyemfüvén ütötte föl…
Mondanom sem kell, mert hiszen mindenki tudja, hogy a vacsorát szép fiatal leányok szolgálták föl, kiknek keblén rendezői jelvénynek egy-egy vörös kereszttel ellátott szalag volt föltűzve e láthatatlan fölirattal: »In hoc signo solvas.«
Minden ilyen bájos pincérnek volt egy két asztala, melyet kielégíteni kellett, ha ugyan ráért, mert a pincérek kapósak voltak, s mikor az ember ecetet, sót akart, vagy kenyeret, már akkor a derék pincér ott tour-dame-zott valahol a quadrille tömkelegében, s nem volt az a csengetés vagy »pszt« e földi világban, ami azt a hatodik figura végeig elévarázsolhatta volna.
Különben a vacsora nem volt sem jó, sem rossz, sem drága.
A hölgyek meglehetősen a szabott árakhoz tartották magukat, de azért az indirekt megadóztatás tág tere sem volt egészen parlagon. Különösen a mi szép szőke pincérnőnk, Tolnay Boriska k. a. adott ehhez a királyi biztosság által passzióval űzött foglalkozáshoz néhány jó eszmét éppen a királyi biztosságnak. Fizettette jámbor vendégeit kegyetlen mosolyokkal. Az ember gyönyörben folyt le véréből – éppúgy, mint Ornan herceg, kinek egy illatos fürdőkádban négy szép lány vágta föl az ereit egyenkint.
Még tán Boriska kisasszonyon is túl tett Enyváry Sarolta, a mi »kisasszony feleségünk«, ki egy pirosra sült malacot hordott ott a ravatalon, hogy ő azt el akarja adni, vagy ki akarja sorsolni.
Gyanús szemekkel méregette a derék malac földi burkolatját kompániánk, s valaki kétkedőleg kopogtatta meg, mert hátha csak színpadi malac. A hullán megejtett vizsgálatból azonban kiderülvén a malac valódisága, a nekigyürkőzött asztal öt forintért megvette örök tulajdoni joggal – de bizony hiába vette azt meg, mert alighogy lefizettük az öt forintot, köd előtte, köd utána, eltűnt a becsületes állat onnan, de nem örök nyugalom okáért, hanem hogy egyebütt kísértgessen. Ma már legalább száz emberrel találkoztam, aki abba a malacba bizonyos tőkét fektetett be, de még olyannal eggyel sem, aki malacpecsenyét evett volna.
A Nőegylet derék vezéreinek, Wőber Györgyné és Flóra úrhölgyeknek is kijutott az este.
Ők és a többi hölgyek, Salamon Zsigmondné, Nagy Lajosné, Feketéné, Nasitzné, Csonkáné és Prosznitzné úrnők stb. annyit sürögtek forogtak, hogy az ember szinte megsajnálta. Hanem nekik is lehet köszönni a nagy sikert, úgy az anyagit, mint kivált az erkölcsit, mert ez volt talán az egyetlen ilynemű mulatság, ahol mindenki jobban mulatott, mint remélte, s ahol még reggeli hat óra táján is akadt ember, aki kevesellte, hogy csak eddig tartott az estély.
A büfében a legkeresettebb asztalok voltak még (a »szépek-szépét«, Tolnay Boriskáét nem is kell említenem, Mayer Ilonkáé (a második legszebbé), aki rózsaszín ruhában gyönyörűen nézett ki, a Hódy Nellié, ki föltűnő sikkel volt öltözve, eszményített pincérnői kosztümben, a Fluck kisasszonyoké stb.
De ki is győzné elszámlálni, melyik volt szebb, melyik volt keresettebb és ünnepeltebb, én csak azt tudom, hogy az én ízlésem szerint melyik volt a legszebb, s azt már megemlítettem: a többi szépek névsorainak összeállítását egy rózsaszínű kézre bíztam.
S az így referál: Pálfy Margit, Fluck Erzsi és Rózsi, Mayer Ilonka, Szabó Ilka, Hódy Nelli, Vály Fanny, Abranovits Vilma, Varga Róza, Lemle Ilka, Jenci Ilka, Szilber Mari, Szendrői Ilka, Fürst Gizella, Preisler Mari, Szobotka Nina, Molnár Mari, Gerle Erzsi, Babarczi Erzsi, Kotányi Teréz, Enyváry Sarolta, Pálmai Irma, Skétl Aranka, Vutka Matild, Tolnay Mari és Boriska kisasszonyok, mindketten fehér ruhában, aranyos sujtással, roppan érdekes újjakkal. – Ott volt még Fodor Minka, Csorba és Pap nővérek.
A menyecskék között ott láttuk »Fiamettát«, Halmaynét is.
A teaestélyen Tisza Lajos is részt vett, s mondhatni, ezúttal először vegyült bele a szegedi társaságba, hosszabb ideig időzött ott s kedélyesen társalgott sokakkal.
A rangbeliek közül ott láttuk még Dáni Ferenc volt főispánt, Kelemen Mór, Lechner Lajos osztálytanácsosokat, Marinkich Mihály törvényszéki elnököt és Végh Aurél országgyűlési képviselőt bájos nejével, ki ez alkalommal bajor színekbe volt öltözve: hódító színek, ha ő viseli.
A négyeseket két kolonban táncolták. A tánc virradat utánig folyt szakadatlan jókedvvel.
