A ZÁGRÁBI ÜNNEPÉLYEK
A ZÁGRÁBI ÜNNEPÉLYEK
Könnyű az olyan dologról írni, ami már megvolt, hanem arról nehéz itt extemporizálni, ami még csak lesz.
De hát okos ember megtalálja a fonal kezdetét, s azon eljuthat a végeig is. Csak azt kell kitalálni az alma külsejéről, melyik fajhoz tartozik, s mindjárt következtetni lehet az ízére.
A Lloyd melléktermében a zöld asztalnál folynak a tanácskozások. Ott ül az elnök, egy volt biztosi tanácsos és ami ennél nagyobb titulus most, egy volt »Vortänzer« és bálrendező.
Körülötte még öt-hat meglett ember tanakodik, epekedik, miként lehetne szebbé, fényesebbé, látogatottabbá tenni a bált: jobbá, érdekesebbé tenni a hangversenyt.
Ezek az ős bizottság tagjai. Az egyiknek a fejét gyéren körözik már az ősz fürtök is, a másiknak ha haját balról húzná meg valaki, jobbról fájna neki, s harmadik tegnapelőtt adta férjhez leányát, én magam vagyok a legfiatalabb ősbizottsági tag, s már én is elnyűttem egy feleséget.
»Hát micsoda istentől elrugaszkodott kompánia ez?« – fogja kérdezni a nyájas olvasó, hát van ezeknek eszük, hogy bálon törik a fejüket, ezek a komoly, meglett emberek, akiknek imádságos könyv való az üres idejükben, vagy pedig gombolyag-tartás odahaza? Miféle fölfordult világ ez Szegeden?
Hát az bizony most az egyszer úgy esett, hogy mi vesszük rá a feleségünket, meg a lányainkat, hogy a bálba menjenek, hogy Kiss D. és társánál kontót csinálni ne röstelkedjenek, s mind abból az egyszerű okból, mert a bál és hangverseny jövedelme a zágrábiak javára van.
A viszonzás kötelessége, terhe ez Szegeden, s ezt nem lehet csak a fiatalságra hagyni, ez a férfiak kezéből becsesebb.
Ha sehol a világon egyetlen szív sem dobbant volna meg fájdalmasan a zágrábi szerencsétlenség hírére, Szegednek mégis könnyes arccal kell vala fordulnia Zágráb felé.
Van-e a széles Alföldön csak egyetlen hely is, mely annyit köszönhet a részvétnek, mint Szeged? Nincs. Szabad-e tehát begombolóznia Szegednek az érzelemnyilvánítás elől, midőn arra első alkalom van
Mindenki belátja, hogy nem, s ezért vernek nagyobb hullámokat a szokottnál a Zágráb javára rendezendő mulatságok.
A Lloyd zöld szobájában esténkint pezsgő élet folyik.
Az elnök előtt nincs csengettyű, amint ott ül legfölül a zöld asztalnál, ha elharapódzik a lárma, a kapukulcsot veszi ki zsebéből, azzal koppant egyet-kettőt, hogy szóhoz akar jutni.
A tagok referálnak…
Az egyik elbeszéli, hogy ki mindenki készül a bálra. Tán be sem férnek a Felsővárosi Kaszinó termeibe. S-ék is jönnek. B-ék már a ruhát is megvették, a »bérház« sem marad el szép leányaival és szép asszonyával…
A másik arról referál, hogy a Felsővárosi Kaszinó nem elég díszes, a Lloyd terme mellett nincs konyha, legjobb volna tán mégis a színházteremben tartani meg a bált.
Szavazzunk!
A szavazatok megoszlanak. A »felsővárosi liga« a Felső-városi Kaszinó termét protezsálja, hogy ezzel meggazdálkodja a fiakkerpénzt, a szivarozók remegve gondolnak a színházra. Csak én magam pártolom a színháztermet, mert ehhez fűződik egy kalandos tervem a jövő bálra nézve: amit a tea-estélyen nem lehetett keresztülvinni.
A terv sikere annyira biztos, hogy előre is elárulhatom. A színpadi süllyesztőre van alapítva.
Beszegődtem gondviselésnek, s az egymásba szerelmes párok egyike, amint a színpadon ama bizonyos helyre ér a csárdás alatt, el fog süllyedni nyomtalanul.
Ha tehát a színházteremben találna lenni a bál, előre is figyelmeztetem, hogy tessék a publikumot megolvasni. Kettővel kevesebb lesz a kimenő, mint a bemenő.
De fájdalom, mint hallom, a titkos program e pontja elesik, mert hogy a Felsővárosi Kaszinóban lesz a bál, már végleg meg van állapítva.
Igaz, hogy ezek a »végleges megállapodások« nagyon pille életűek.
Bizonyítja ezt a harmadik referens. Ez egy szegény, elgyötrött ember, egy pária, egy üldözött vad, aki reggeltől estig kiöltött nyelvvel lót-fut az egész városban – hogy összehozza az előadandó egyfölvonásos vígjáték női szereplőit.
Halljuk a referádáját. Arca sápadt, mint azé, ki vesztett csaták hírét hozza, hangja síri és nyöszörgő, mintha a föld alul beszélne.
– Én már kétségbe estem. Sem holt nem vagyok, sem eleven. Az öt férfi szereplőt nyomban egy óra alatt megszereztem. Hanem a női szeszély megölt, megaszalt. Három hete rajta a kezem minden kilincsen. Járok-kelek dúlt ábrázattal, mint Lear király… Kezemben még az arany is sárrá válik. Amennyi szép lány már engem megcsalt szőkében, barnában, elég volna tíz öngyilkossághoz. De én még élek és remélek. Iszonyú állapotok ezek. Kinek a lába fáj, kinek a keze. Ha megígéri, leköti magát az egyik ma, holnap már bizonyosan elvágja a kötelet, s nekem mindent újból kell kezdenem. Legalább már egy napig hagynának abban a boldog hiedelemben, nyugalomban, hogy minden rendben van. Nem! Minden öt percben változik a helyzet. Már a saját leányomat léptetném föl: de az még csak két éves és nem tud komédiázni.
A zágrábiak iránti részvétnek egy nagy része a műkedvelői előadás boldogtalan rendezőjének jut: meg is érdemli minden keresztény lélek sajnálkozását.
De nincs csüggedés. A derék rendező még mindig bízik, s hogy megfogyott erejét összeszedhesse és szabad lélegzetet vehessen, halasztja a bált is, a műkedvelői előadást is.
S mindez egy leányért!
Nyomorultak, éhezők, szerencsétlenek könnyét hagyjuk még tovább folyni egy hétig, – mert Szegeden nem akad egyetlen művelt nő sem, aki betanulna húsz-huszonöt sort, hogy azt elrecitálja a színpadon…
Bizony nagy szegénység ez!
Egy zágrábi lap, az »Obzor« ezeket írja: »Megható az az impozáns részvét, mellyel a magyar testvérek viseltetnek szerencsétlenségünk iránt. Most ismerjük csak meg igazán a nemes, gavallér nemzetet. S a részvét legjobban ott nyilatkozik, hol a magyarság zöme lakik, Debrecenben, Szegeden s kivált ez utóbbi helyen, hol a sors csapásától sújtottak keble egész odaadással tárul ki számunkra, kiket szintén irtózatos csapás sújtott le.«
Ez az elismerés jól esik nekünk. Hanem bizony csak előleg az, amit ki kell még előbb érdemelnünk.
De nem is akar ez alul kibújni senki. Készséggel áldozza fáradságát, tehetségét és pénzét, ki hogyan teheti és igénybe vétetik.
Csak a nők húzódnának vissza?
Hát elvesztették volna egészen azt, mi a legszebb bennök: hogy jobban tudnak lelkesedni és mélyebben tudnak érezni – nálunknál?
