E E E
E E E
Megváltottuk egy talentumon a »signumot« s általmenve két dénárért a Tibiscus rozzant hídján, ott voltunk az olimpiai játékok színhelyén.
Az athéni…vagy mit beszélek összevissza, – a szegedi ifjak föl voltak állítva a cukrászda előtti téren, piros ingekbe öltözve kék övkötővel. Lehettek vagy harmincan, ha nem többen.
Mind megannyi atléta, – kicsinyítő üvegen nézve. A kifejlett muskulusok csak úgy dagadtak a karokon, s a versenyszomjúság égett a szemekben és a napsütött arcokon.
Mégis a római vagy görög ifjak ezek! – És hogy eddig sohasem láttam őket, vagy ők aludtak kétezer évig, – vagy én!
Bizony ők aludtak. Mert hogy én nem aludtam, annak biztos jele az, hogy álmos szemekkel írom e sorokat is.
De azért csak megírom, mert nem mindennapi jelenetek tárultak itt föl. A modern kor izgató és csillogó mulatságaitól elfordult egy pillanatra az ifjúság, s a régi férfias kedvtöltésekhez csapott át.
S mi öregek, kik ha előre megyünk is, hátra megyünk, szívesen láttuk őket, visszafelé menni – előre.
A park tornászati produkciókra kijelölt része zászlókkal volt földíszítve, s a zászlókon a hármas »E«. A küzdhomokon ott volt a »ló«, a »nyújtó« és a »korlát«, míg a cukrászda előtti közvetlen hely a nézőközönségnek volt berendezve.
Az első sor közepe táján az imperátornak, Tisza Lajosnak volt odaállítva egy trónszerű emelvény, mellette balra a Wőber úrhölgyek ültek, kikkel sokat társalgott, jobbrul ellenben a jutalomdíjak asztala, egy ezüst billikom, egy tárca, két vívókard, egy csinos bot stb. A díjakat Pósz Alajos jeles hírű ékszerészünk állította ki, kivétel nélkül díszeseknek.
A jutalomtárgyak asztalánál a regényes ókor szokása szerint ott ültek a hölgyeink legszebbjei, kik a győzőknek átnyújtják a pályadíjakat. Így még becsesebbé lesznek azok. Ott láttuk Pálfy Margitot, Lázár Györgynét, Pillich Ilonkát és Koller Toncsikát.
A nézőközönség is igen díszes volt, a biztosi tanács, városunk színe-java, s a közel vidék is eléggé képviselve volt. Wetstein, Eisen Manó, Török Imre, mindhárman a nejeikkel. Ott ült »tisztelt« képviselőtárunk Komjáthy Béla is, a »yard« szóval és e nagy meleggel viaskodva, a városi előkelőségek közül Marinkich Mihályt, Szabados Jánost, Fluck Ferencet és Pillich Kálmánt láttuk. Az utóbbi »elkésve« jött, mert meg volt győződve – úgymond – hogy hat óráról hét órára »halasztják« a produkciók kezdetét.
De nem halasztották el, aminthogy nem is tehették, mert a besötétedésig levő időt teljesen kitöltötték a mutatványok. Legelőször az összgyakorlatok jöttek, majd, fokozatosan fejlesztve az érdeklődést, a szertornázás. Mindezen mutatványok kitűnően sikerültek, s igazán élvezetes látványt nyújtottak még azoknak is, kik a sport e neme iránt nem bírnak érzékkel!
Azután a versenygyakorlatok következtek, mégpedig legelőbb a magasugrás. Tisza Lajos csak nézte, nézte, mint a »Háromcsőrű kacsában« a polgármester a táncot, feszengett székén, égett alatta, egy darabig még küzdött benne a királyi biztos a sportsman ellen, de bizony hasztalanul: mintegy önkénytelenül odavitte lába a turfra: hol a legélénkebb érdeklődést tanúsította mindvégig, sőt egész belemelegedve, némi izgatottsággal várta az esélyeket.
Mondják, hogy a szerelemtől csak egy yard a gyűlölet, s Komjáthy Bélától csak egy fél lépés Végh Aurélig.
De nem igaz, Komjáthy azokat irigyelte, akik futni tudtak, Végh Aurél pedig azokat; akik értettek a magasra való ugráshoz rúd nélkül.
Azonban legtöbbet ért mégis a rúdugrás, amit a legnagyobb tökélyre vittek a tornaegyleti tagok, úgyhogy csakhamar elfogyott a magasság is, s csak úgy »könyv nélkül« ugráltak a mérték fölött.
A hátam mögött egy asszonynéni ült, ritka, kivicsorított fogakkal, és rikító színekkel díszített kalapban. Ez volt itt az egyedüli ellenzék. Neki nem tetszett semmi.
– Milyen erkölcsök! – sikított föl – nincs ezekben a mai lányokban egy polturányi virtus. Hogy nem átallják nézni ezeket a dekoltírozott embereket! Szörnyethaltam volna leánykoromban! Bizony isten, szörnyethaltam volna!…
Ni, hogy forog az ott a tengelye körül, akár a majom! Szent Isten! menten lefordul! Huh, de meleg van. Már az igaz, hogy nagy bolond az ember, amíg eleven! Ej, ej, ezek a Macskási kisasszonyok sem maradhatnak ki sehonnan, ahol mutogathatják magukat. Pedig uram bocsáss, őrájuk nézve az egész világnak be van a szeme hunyva. Azám, mert nem tudják olyan ügyesen használni a púdert, meg a pirosítót, mint ott a lelkem Kis Jucika! Bizvást akárhova tegyen az én jó istenem, de nem vagyok emberszóló, hanem ami sok, az mégis sok, ez a hiú Tordainé egészen odatolakodik a királyi biztos mellé, persze, hogy megszólíthassa. Hanem azért sem szólítja meg, nem bizony, oda se néz, nem is fog odanézni, arról jót állok. Micsoda, te azt mondod, hogy most is oda néz? Mit értesz te ahhoz, ösmered is te az úri nézést?
E szavak a férjhez valának intézve, egy krisztusképű emberhez, ki már egy fél óra óta hallgatta türelmesen a derék asszonynéni megjegyzéseit.
– Hallgass anyjuk! – mondja végre türelemvesztve – mert istenúgyse, mindjárt kiteszem a nyelvedet a versenygyepre – akadálynak.
Ez hatott, a megjegyzések nem következtek olyan szapora egymásutánban ezután, s én és szomszédaim zavartalanul adhattuk át magunkat az élvezetnek; mert igazán annak mondhatók a Szegedi Torna-Egylet bemutatott gyakorlatai.
A nagyfontosságú mozgalom, mely a mindinkább satnyuló nemzedéket regenerálni akarja, s mely a szellemi tulajdonok mellett célul tűzi ki a testi erők fejlesztését is, e nagyfontosságú mozgalom, mely a legújabb időben indult meg, és útja még nincs megtörve, sehol sem mutathat föl szebb eredményeket, mint Szegeden, mert majdnem az egész intelligensebb fiatalság tagja a derék egyletnek, mely a mai nappal a legelőkelőbb helyet szorította ki magának az itteni társadalomban, mert osztatlan az elismerés, mely érte, és mert szemmel látható a haszon, amely az egylet működéséből háramlik.
Az ő jelmondatuk, hogy »ép testben lakik az ép lélek«, ha nem is igaz egészen, az az egy azonban igaz, hogy ép testben tovább ellakik az ép lélek, csakugyan megérdemli, hogy ha mesterséges úton is, állandóbb lakásról gondoskodjunk számára e földi világban.
A síkverseny és a gátversenyek szinte nem érdektelen pontjai voltak a kitűnő programnak, a pályabírák is egészen nekitüzesedtek, s Porzsolt Gyula úr, az Atlétikai Club választmányi tagja, egész energiával biztatott meg egy-egy elölfutót: »Szorítsa! Szorítsa!«
S őneki joga is volt így kiáltani föl, mert a nagy sikert, melyet az egylet elért, jobbadán ő szorította ki, úgy az ügyes rendezéssel, mint kivált azon fővárosias zománccal, melyet a tornaegyletnek kölcsönzött mai napra, bizonyos tőle származó leleményes »chic« a rendezésben, úgy hogy el lehetett feledni néhány percre, hogy a »polgárok városában« vagyunk, s el lehetett hinni, hogy azok a tekintélyes külsejű úri emberek az első és a második padban a »Casinó fényes arisztokratái« s nem a könyöradományokat kiosztó bizottság tagjai.
Porzsolt úr érdemeihez csak a Lázár György úr érdemei hasonlíthatók, ki mint az egylet elnöke, nagy szívóággal és sok tapintattal emelte azt ilyen virágzásra, mint aminőben van.
A nagyérdekű mutatványokat táncmulatság követte.
Én csak annyit említek még, hogy mint egy szellemdús barátom kisütötte, ott is a végzetes három »E« aratta a diadalt, mert szerinte a legszebb három leány
Erzsike,
Etelka
Emilia
volt.
Azaz hová beszélek leányokról! – mikor a középső menyecske, az utolsó pedig menyasszony.
