AZ UTOLSÓ VACSORA
AZ UTOLSÓ VACSORA
Horváth Gyula eltávozott, s most már az egész biztosi tanács úgy néz ki, mint a szövet, amelyiknek kiment a színe: Be kell újra festeni.
Csupa jó emberei gyűltek össze az utolsó vacsorára, ott voltak a biztosi tanácsos kollégái; Pálfy, Szluha, Rosenberg s társaséletünk legkiválóbb szereplői.
Horváth Gyulához sok kedves emléke fűződik Szegednek. Határozottan a legszeretetreméltóbb alakja volt ő a kir. biztosságnak, olyan, mint a couleur, mely mindent megszépít. Eltávozása nagy lehangoltságot szült, s e borongós kedélyhangulat jellemezte eleinte a Hungária kistermét, hol a képviselő úr barátai összejöttek.
Horváth Gyulát elveszíteni mindenkinek rosszul esett, bár Horváth Gyula visz a közügyekben olyan szerepet, s hihetőleg fog is vinni mindég, hogy őt elveszíteni szemeink elől nem lehet. – Alakja ki-ki fog bukkanni mindenütt.
Tegnap délben egyenesen azért érkezett Budapestről, hogy itteni barátjai egy részétől elbúcsúzzék. – Egy érdekes vendéget is hozott magával: gróf Bethlen Gábor Küküllő megyei főispánt.
A gróf érdeklőleg nézett meg mindent, a műszaki osztály munkálatait, a várost, a Népkertet, hol két óra hosszat könyökölt a nagy körönd sorompóján, nézve a nép táncát és Gilagóék barna ábrázatait.
– Ha ide való volnék – mondá az ős arisztokrata –, meg nem állanám, hogy parasztruhába ne öltözzem hébehóba, hogy közéjök elegyedhessek táncolni.
A banketten a kedélyek természetes, hogy nem maradtak sokáig nyomás alatt, a pezsgő hatása nem lehet más, ahol annyi magyar ember együtt van, mint a rózsapiros jókedv.
Megindult a toasztok árja is; Pálfy polgármester szépen, érzékenyen búcsúzott el a várostól, kifejezve az összes közönség háláját és rokonszenvét, mely útján kísérni fogja.
Horváth azon megjegyzésekkel szemben, melyek előtte túlságosaknak látszanak érdemei méltatására, szerényen kifejti, hogy ő csak eszköz volt annak kezében, aki itt marad, s akinek diadalaiban benne lesz az ő diadala is, az a kis rész, ami abból őt illeti. Itt marad a királyi biztos, ki az acél volt, kemény is volt, ha fájt is, ahová ütött, de a nemes szikrák is őbelőle pattantak ki. Az ő összes működése is csak egy ilyen szikra volt. Tisza egészségére üríti poharát.
Novák József érdekes toasztba belehozza a percsorai kérdést. Szluha akként célozgat Horváthnak, mint aki még visszatér ide. Pálfy Ferenc Horváth útitársát, gróf Bethlen Gábort élteti, Mikszáth Kálmán Küküllő vármegyéért iszik, mely Horváthot nekünk kölcsönadta.
Gróf Bethlen Gábor, minthogy ő a vármegye főispánja, s a vicispán nincs jelen, köszönetet mond Mikszáthnak a megye nevében s élteti Szeged városát.
Számos toasztok voltak még többnyire az ünnepelt egészségére, s némelyek igen csinosak, mint például a Stesseré – természetesen Tiszára –, majd az Aranyé, továbbá Kalmáré és Maszák Hugóé. Horváth Marinkich Mihály törvényszéki elnököt éltette melegen.
M-th munkatársunk még végül így jellemezte Horváth működését:
»Midőn három nap előtt Horváth Gyula társaságomban a vasúti indóházhoz hajtatott, hogy végkép itt hagyja e várost, a kocsis véletlenül a tiszai töltésen vitt bennünket.
– Különös – sóhajtott föl Horváth Gyula –, éppen ezen a töltésen jöttem ezelőtt ötnegyed évvel először »Szegedre, azóta sem mentem rajta, s most, hogy végképp távozom, ismét ezen visznek.
Most megvigasztalom. Mert nagy különbség van a két út között. Amikor jött, Maszák Hugó ült mellette, amikor pedig ment – én ültem mellette.
Ami azt teszi, hogy azóta kiérdemelte az ellenzék szeretetét is.«
A lakoma vége felé megindult aztán a korlátlan széles jókedv, melyet Erdélyi Náci pompás zenéje fűszerezett, ki ritkán játszott olyan jó kedvvel, mint most, úgyhogy a vendég grófot egészen elandalította.
– Többet ér ez a vonó – mondá föllelkesülve – Küküllő vármegyénél!
Pedig ha annyit nem ér is, arra bízvást elég jó volt, hogy a válás perceit megédesítse, s hogy a zene hangjai közt a gyújtó nóták futamaitól megrezegtesse szívünket a viszontlátás reménye is.
