EGY IPAROS BÁL
EGY IPAROS BÁL
Az ácsok és kőművesek ifjúsági egylete vette igénybe a legközelebbi szombat estét a Népkert suttogó fái között, melyek nemsokára szintén ki fognak dőlni a rekonstrukció fejszéje alatt. Áldozatul esik a hely, hol annyi édes szerelmi viszony köttetett, honnan nem egy boldog és boldogtan házasság datálódik, a hely, melyhez a Gilagóék, Kukacék diadalemlékei fűződnek, puszta, rideg lesz, s mely eddig hídul szolgált a boldogsághoz, egy igazi hídnak lesz körülbelül a följárója.
Szombaton este nyolc órakor, amely időben rendszerint kezdődni szoktak az efféle tavaszi mulatságok, üres volt a tér, csak a lámpák csillogtak ott álmosan, várakozólag, s a terített asztalok mint valami kísértetek fehéredtek a Gruber-vendéglő körül. Nem ült körülöttük senki. Minden azt mutatta, hogy ez egy bukott mulatság lesz. Sőt azt is elfelejtette volna az ember, hogy ilyesvalami készül, ha nincs ott a sztereotip két rendőr, a bejáróknál a jegyszedő asztal (vulgó: pénztár), és a rögtönzött spanyolfal: a ruhatár. – Furcsa világ van Mátyás! Hát ez így lesz már?
A megszólított éppen nem vágott aggodalmas arcot, hanem főpincéri méltósággal mondá:
– Ne tessék búsulni, kérem. Annyi ember lesz itt mindjárt, hogy csak minden kilencediknek jut tányér.
Kétkedőleg ráztuk fejeinket mi hárman, kik elhatároztuk, hogy mi az iparosokkal mulatunk, s minthogy már erre nem volt semmi kilátás, leszámoltunk a tényleges viszonyokkal s egymással merültünk beszélgetésbe, nem tudni már milyen tárgyról, de mindenesetre olyanról, hogy figyelmünket nagymértékben le kellett annak kötnie, mert amikor egyikünk félrepillantott, csodálkozva csapta össze kezeit: »Nini!«
Csakugyan csoda történt.
Száz meg száz ember hullámzott a tánctéren, s az asztalok tele vendéggel, ember ember hátán ült ott csendesen beszélgetésbe merülve, vidám ragyogó arcok: egy nagy mulató tábor.
De hát honnan jöttek azok így egyszerre ide? A földből termettek-e elő, vagy össze voltak beszélve, hogy dacára a meghívó jegyen kitett »kezdet«-nek, nem akkor, hanem egy későbbi órában jöjjenek össze varázsszóra?
Akárhogy volt is, megkapó képet nyújtott a száz meg száz iparos a maga igénytelenségében. Egészen kitárult e nagy iparos város jövője. E napbarnított alakok, kik nappal a műhelyek csendes, szorgalmas munkásai, akik a gyalut, pörölyt, kalapácsot forgatják, most összejöttek deli leányokat forgatni.
Az iparosság úgynevezett arisztokráciája nem volt jelen. Az igazi demokratikus iparosok voltak itt ilyen óriási számban, egészen más gondolatokat ébresztve az emberben, mint a fényes elit mulatságok publikuma.
Mennyivel derültebb, természetesebb kép ez azoknál! Nem ül itt blazírtság, élvhajhászat az arcokon, csendes derültség, igazi megelégedés ömlik el e sajátszerű közönségen, mintha egyetlen óriási család volnának. Senki sem kevély a másik iránt. Örülnek egymásnak és gyönyörködnek egymásban. Tenyereiken, melyekkel átfogják imádottjaik derekát, megvan a munka hólyagja.
Igazán ilyenkor lehet csak látni, mekkora Szeged s hányféle publikumot képes adni. E publikumot, mely szombaton gyűlt itt össze, sohasem láttuk még együtt.
Ez különben is speciális szegedi látvány. Igénytelenül öltözött kézművesek ilyen nagy mennyiségben, akik mégis művelt módon mulatnak, hogy sok úri társaság tanulhatna belőle.
Egyszóval az ácsok és kőművesek szombati mulatsága pompásan sikerült. Körülbelül ezer jegy fogyott el. Beláthatlan messzeségben táncoltak a párok egész verve-el és mégis szolidan. Kukacék ügyesen húzták, mert hiába, a cigány is csak olyan, mint a jó pap, ímmel-ámmal prédikál a kevés embernek, de bezzeg megnyomja a vonót, ha sok láb perdül rája.
A mulatság kivilágos virradatig folyt szakadatlanul, virágos jókedvvel.
