140. sz., június 19. A MAGYAR IRODALOM
140. sz., június 19.
A MAGYAR IRODALOM
A MAGYAR IRODALOM
A múlt gazdag volt nagy férfiakban: az ifjú Magyarországban csoda módra termettek a lángelmék, Vörösmarty, Széchenyi, Petőfi, Arany, Kossuth, Jókai, Deák támadtak, egyik nagyobb, mint a másik. A lángelmék fénye borította a hármas bérc hazáját, s az irodalom, mely mostoha gyermeke volt előbb a nemzetnek, melyet csak híréből ismert, nagy lett, a nagy szellemek fölébresztették a közérdekeltséget iránta, mert a nagy fény bevilágított a legsötétebb, legridegebb zugokba is. Igenis, az irodalom felköltötte a közérdekeltséget. Dicsőség, divat lett annak az ápolása. A mostohagyermek csodálatos módon nőtt, mintha mindazt, mit eddig elmulasztott, kipótolni akarná.
De a nagy szellemek nem örökkévalók, mint műveik. Egyenkint tűntek le a sírba, s helyettük nem támadtak újabbak. A zászlók gyöngébb kezekbe kerültek, s a közérdekeltség nagyon megfogyatkozott e zászlók ellen, kivált azon egy ellen, mely az irodalmat képviseli.
Az emberek csak az erősek iránt vonzódnak, pedig a gyengébbeknek van nagyobb szüksége a ragaszkodásukra. A közérdeklődésnek, mely a fényes nevek után indult el eleinte, át kellett volna szállania ezek kihaltával a zászlóra.
Fájdalom, nem így történt, a gyors haladás, mellyel Magyarország mint egy hatalmas ugrással előretaszította magát, hogy arra a nívóra állhasson, melyen Európa más művelt államai, megbosszulta magát, mert útközben meg kellett állania, mert az Atlaszok, akik vállukon emelték az óriási terhet, kihaltak: szomorú visszaesés következett, a virágzásnak indult szépirodalom csenevészedni kezdett, a nagyok nyomdokait muhar, gaz verte föl…
De hát a közönség hova lett? Elvonult ő, aki eddig üstökös csillagok járását nézte, nem tuda gyönyörködni apró csillagok halványabb fényében – a természetellenesen gyors haladás okozta ezt, mert igen jól mondja Thiers: hogy »üdvös csak a lassú haladás lehet, mindennap egy lépést tenni a cél felé, és sohasem akarni egyetlen merész ugrással érni oda«. A lassú haladás iránt elvesztette a nemzet érzékét, majd türelmét, s közömbös lett az irodalom iránt.
Pedig az nem jól[!] van így: az óriások hadd hozzák össze a nagy köveket az épülethez, de becsüljék meg azokat is, kik a kis tégladarabokat egymás fölébe rakják, mert a ház a kettőbül együtt épül.
Jókai, e nagyok egyik élő legnagyobbja, visszasírt a múlt után… Ő, aki látta, hogy a nagy írók szülik a közönséget, zseniálisan megfordítja az igazságot, s kimondja, hogy a nagy közönség pedig szüli az írókat.
S ebben talán igaza lehet.
Megindította a mozgalmat. Nem is hitték, hogy sikerüljön. Elviselt jelszó már az az »irodalom«. A pusztában elvesző hang lesz itt minden buzdítás.
De nem az lett. Hála Istennek vannak még lelkes hazafiak, kiknek szívén fekszik a nemzeti haladás e fontos tényezője.
Tegnap összejött tekintélyes férfiakból az értekezlet, gróf Karácsonyi Guidó elnöklete alatt, mely végre is fölkarolta lelkesen a magyar szépirodalom terjesztését, – kimondván, hogy anyagi áldozatokra is kész.
Megtörtént az első elhatározó lépés, de ez nem elég, ez csak a kezdete, s az élő ige csak úgy fog testté válni, ha az összes olvasó közönség átérti és átérzi az irodalmi bajokat, s minden ember tehetségéhez képest hozzájárul az irodalom fölvirágoztatásához.
Jókai az irodalmi bajok, a pangás legfőbb okául azt fejtette ki, hogy a házaló könyvkereskedők ingyen szerzett német és francia, sokszor selejtes szépirodalmi munkákkal árasztják el a magyar közönséget, az eredeti magyar művek tehát ez oknál fogva nem kapnak vevőt. E léha férckiadmányok kiszorítása a föladat.
De e föladat megoldásában megoszlik a teher az írók, kiadók és a közönség közt, mert nem elég az, hogy nemesebb irányú művekkel szorítsuk ki a selejteseket, ez leginkább a közönségtől függ, mely ez ideig nem sokat törődik irodalmi értékekkel és iránnyal. A közönségnek magának kell áthatva lenni azon érzelmektől, mely a csütörtöki értekezletet vezette, s akkor, csakis akkor fog sikerülni teljesen a nemes szándék, melynek szószólójává lenni minden becsületes magyar embernek kötelessége.
Bár ezt tenné mindenki, midőn könyvet venni, vagy folyóiratot hozatni akar, hogy kikérné tanácsát olyan embereknek, ki azon magaslaton áll [!], hogy a nyomtatott termékek értékét ismeri.
S ha ezt tenné minden ember, egyszerre ki lenne gyógyítva, hála istennek, minden baj, mert vagyunk már elegen Magyarországon, akik olvasunk, de nem vagyunk elegen a válogatósak.
