173. sz., július 28. A MUNICÍPIUMOK
173. sz., július 28.
A MUNICÍPIUMOK
A MUNICÍPIUMOK
Szegény municípiumok! Hajdanta »az alkotmány bástyái«-nak nevezett el a közvélemény benneteket, ti voltatok az ötvenkét oltár, amelyen mikor már mindeniken sorban kialudott a szent vesztaláng, a hazaszeretet, az ötvenkettedik oltár egy utolsó hamvadó, parányi szikrájától újra lángra lobbant valamennyi, mi lett belőletek most, mikor megszaporodtatok a városokkal, ahelyett hogy az alkotmány bástyái volnátok, kezdtek szégyenére lenni az alkotmánynak.
Mindennap új meg új panasz jön a szegény köztörvényhatóságok ellen, és mindenik panasz súlyosabb s rosszabb hírbe hozza őket.
Olyanok már, mint a vén megviselt katonaköpenyeg, minden külső érintés nélkül lyuk lyukra támad rajta.
Csak alig hangzottak el a Torontál- és Szörény megyei botrányok, s íme, már Pest város köztörvényhatóságánál is sikkasztás történik a közpénztárnál, melyet pedig a legjobban kezeltnek tartott mindenki Magyarországon.
Honnan vannak e megdöbbentő jelenségek a törvényhatóságok életében, e fekélyek, e ragályos betegség, mely terjed, mintha miazmatikus lenne vele a levegő, nem tudni, de annyi bizonyos, hogy az önkormányzat ellenségei sietnek e szomorú dolgokat fölhasználni, hogy azt megsemmisítsék, s előkészítsék a hidat az abszolutizmusnak e nagy akadály eltávolításával.
A rövidlátók (pedig olyan meddő kort élünk, hogy a rövidlátók vannak túlsúlyban!) könnyen hagyják magukat elámítani, s már a leghazafiasabb emberektől is nem ritkán hallani, hogy az a kormányzat ma már lejárta magát, a közigazgatási tisztviselőket ki kell nevezni, csakis akkor lesz jó a közigazgatás s szűnik meg a botrányok és sikkasztások immár hosszúra nyúló sora.
A leghamisabb és lehető legveszedelmesebb tan ez, mely alkotmányunkba kerülhet nemsokára.
Veszedelmes azért, mert a municípiumokra a mi sajátságos helyzetünkben Ausztriával szemben még tán akkor is szükség lenne, ha őket valóban jó közigazgatás és tisztességes, rendes pénzkezelés nélkülözése mellett kellene fönntartani – de hamis tan is, mert korántsem a municípiumok szervezete a rossz, hanem az emberek, a társadalom.
Hiszen ugyanezekben a megyékben a becsületesség fészkelt, ezekben a megyékben jóformán ingyen szolgálták, híven, önfeláldozással a közügyet – azok a régi jó táblabírák, és nem volt panasz rájuk, még a saját vagyonukat is áldozatul hozták a nemes ambícióknak, mely a kötelesség teljesítésének alapján pihen leghelyesebben.
Nem az intézmény romlott el tehát, hanem az emberek, új embereket pedig a kormány nem fog kinevezhetni – mert a halottakat föl nem támaszthatja hideg sírjaikból, az élők között pedig a korrupció van befészkelve. S ezek sikkasztani fognak akár egy ember nevezi ki nyomtatott papíroson, akár pedig háromszáz bizottsági tag választja meg lelkesedéssel.
Messze, nagyon messze kell a mai bajok okait kutatni.
A magyar nemesség, a becsületes osztály oly gyors megszüntetése és tönkretétele vonta maga után a bajokat, mert még ki nem fejlődött a másik középosztály, mely a modern államban, nem tagadom, hivatva van az arisztokratikus alapon szervezett osztályokat pótolni, addig nem lett volna szabad az egyedüli középosztályt eltávolítani helyéről, s kivenni a befolyást és a közügyekbeni szereplést kezéből, ha csak azzal is, hogy a magyar nemesség közé a még tökéletesen ki nem fejlődött »leendő középosztály« belépett s osztozni kezdett a hatalomban.
Mert nagyon föl lett keverve a nemes érc nemtelen anyaggal, eszi a rozsda. A megye, mely hajdani középosztállyal egyike volt Európa legszebb institúcióinak, ma már csak rendetlenségek, botrányok és bűnök fészke, de nem maga miatt, hanem az emberek miatt.
Ne vitatkozzunk tehát afölött, kinevezett vagy pedig választott tisztviselők legyenek-e, hanem keressünk becsületes embereket, s hogy ilyeneket találhassunk elég bőven, gyógyítsuk előbb a társadalmat.
