220. sz., szeptember 23. KIRÁLYLÁTÁS MAGYARORSZÁGON
220. sz., szeptember 23.
KIRÁLYLÁTÁS MAGYARORSZÁGON
KIRÁLYLÁTÁS MAGYARORSZÁGON
Az ötvenes évek óta nem tett hosszabb körutat a király Magyarországon. Gyakran, bár nem elég gyakran, lerándul Budapestre, Gödöllőre, de ez nem tekinthető országlátogatásnak, mindössze egyszer volt Kassán, a »hírhedt toaszt«-ot ott adták ajkaira, s most annyi év múlva utazza be ismét az ország egy jelentékeny részét.
Nagy különbség az akkori és a mostani idő közt. Akkor nagy horderejű lépés volt az, melytől a politikusok óriási fordulatot reméltek, ma egyszerű néplátogatás, melynek más intenciója nincs, mint azon őfelsége által maga elé tűzött kötelességnek teljesítése, hogy évenkint személyesen meglátogatja országait, részint, hogy ösmerje a tartományokat és népeket, melyeket kormányoz, részint, hogy személyesen is erősbítse azon kapcsot, mely közte és népe között van, s amely kapocs neki a »legszeretettebb király« címet szerzé.
Bezzeg mennyivel más világ volt még az előző körút alkalmával! Az ismeretes »tizenkét évi hosszú szenvedésnek« körülbelül a közepe táján volt, a magyar nemzet elnyomatva, idegen tisztviselők szekatúrájától fölingerelve, kétségbeesve és elkeseredve, a fiatal császár alakja nagyon homályban, idegenszerűen állott előttünk, ma pedig a »legalkotmányosabb király« olyan közel esik mindenkinek a szívéhez, hogy szinte nem is nagy esemény, miszerint ő itt jár, hiszen ez olyan természetes; hogy nem is lehet másképp képzelni.
Akkor igazán hivatalosan megrendelt éljenek fogadták, most pedig igazán szívből fakadó szívélyesség és szeretet. Maga is jól tudta ezt a bécsi udvar, s mikor Kassán a polgármester tévedésből a folyományok között átnyújtotta őfelségének a dekorációkért fizetendő számlát is, hogy aztán hiába kereste azt a derék polgármester másnap valamennyi zsebében és egész hétig, míg aztán egyszer csak leérkezett Bécsből a 3000 forintnyi számla a pénzzel együtt azon indorzatával ellátva, hogy: »Ha őfelsége még egyszer Kassára találna menni, ne csináljanak semmi parádét.«
De számtalan más epizódok is, melyek részint költve vannak, részint valóban megtörténtek az akkori körút alkalmával, bőven tanúsítják azon nagy különbséget, melyet a király jó szíve és igazságos kormányzása azóta áthidalt.
Az akkori fiatal, csinos, délceg császár, kihez egy, a kastély udvarán Somogyban rendezett népünnepen, egy piros pruszlis barna leány elég kacér volt fölkiáltani az erkélyre: »jöjjön velem táncolni fölség«, gróf Grünnevel utazgatott. Főleg a fiatal fejedelem e tanácsosát gyűlölte a magyar nép, s ritka tapintatával fölismervén a szelíd uralkodóban a nemes, jó szívet, a grófnak, mint hajdan V. László mellett Czilleynek, tulajdonított minden rosszat.
Gömörben többnemű ajándékok mellett klenóci sajtot és úgynevezett »ostyepkát« is kapott a király; természetesen díszpéldányokat: Az »ostyepka« tudvalevőleg zöld fölülettel bír, a jó klenóciak nem tudom mivel futtatják be ilyen színűre.
– Hogyan kell ezt megenni – kérdé a király németül egy Csákytól, ki szándékosan rossz németséggel viszonzá:
– Euer Majestát, der Grüne muss man wekwerfen!
Rimaszombatban egy fiatal Szentmiklósy tolakodott oda a fölség kocsijához és bemutatta magát.
A király kezét nyújtotta és szelíden kérdezé:
– Mi hír, hívem, itt a felvidéken?
Szentmiklósy vállat vont.
– Szedik az adót mindenfelé, fölséges uram!
*
Ma is szedik az adót mindenfelé, baj is van elég szerteszét az országban, s a nép szegényedik, nyomorog és roskadozik a terhek alatt, – de ma már senki sem panaszkodik a király ellen, és a király előtt. Még azt a helyet is megfújjuk, ahova leül, még azt a szellőt is fölfogjuk, amely ráfújna, szeretet fogadja, s mert tudjuk, hogy keserűséget okozna neki is az, ami nekünk fáj, édes-örömest mutatjuk, ha ő közöttünk van, hogy boldogok vagyunk.
...Mert olyan gyöngéd a magyar nemzet azok iránt, akik szeretik.
