243. sz., október 16. A FÉNYŰZÉS
243. sz., október 16.
A FÉNYŰZÉS
A FÉNYŰZÉS
E féreg rágódik talán a legerősebben társadalmunk fáján. Ennek tulajdonítható annyi kétes egzisztencia, annyi nyomor, ennek a politikai erkölcsök meglazulása, a korrupció és számos baj.
Gazdálkodó, s illetve földmívelő nemzet vagyunk és nem iparűző. Nyers terményeinket olcsón adjuk s a mívelt külföld által kiállított fényűzési cikkeket drágán vesszük. Megbillen az egyensúly, mégpedig a mi kárunkra.
Addig még semmi bajunk sem volt, míg az egyik véglettől féltettek, hogy t. i. megfúlunk a saját zsírunkban, most benne vagyunk a másik végletben, utolsó csöpp zsírunkat is kiszívja a fényűzés, ez az átkozott betegség, mely olyan gyorsan terjed és öl, mint az aranka-fű.
E nagy fényűzési mániát pedig nem a magyar ember természetében (bár némileg keleti fajtájúak lévén, ennek is van része benne) kell keresni, hanem a körülményekben és a politikai fejlődésben, mely nem vitetett keresztül hazánkban fokozatosan, arányosan, hanem mintegy erőszakkal. Egy-egy ugrással siettük utolérni a civilizációban és a politikai előhaladásban a többi európai nemzeteket, kik lassan, nagy fáradtsággal, nyomról-nyomra óvatosan haladtak előre.
Gladstone egyszer Andrássyval beszélgetvén Magyarország felől, csodálkozását fejezte ki afölött, hogy e nemzet miként volt képes társadalmi rázkódások nélkül esni keresztül olyan nagy dolgokon, mint a jobbágyok fölszabadítása, a 48-i szabadságharc stb.
De hiába csodálkozott Gladstone, mert ha látszólagos társadalmi rázkódás nélkül is vitettek keresztül egy karikacsapásra a legnagyobb dolgok, bizony csak látszólagosan maradt a társadalom nyugalmában, alapjában megrendült az, s mint a test, melyben láz lappang benn, sorvasztó forróságot és gőzt lehelt, mint nagyobb bajok kútforrását.
Nálunk, mint mindenki igen jól tudja, a köznemesség volt a nemzet, innen került ki a szellemi és vagyoni erő, az államfönntartó elem, »Szent István koronájának gyöngyei«, amint magukat nevezték a köznemesek. A hatalom, jog, vagyoni túlsúly az ő kezeikben volt. A nevekhez tradíciók szövődtek s a tradíciók kötelességeket szabtak a nevek viselőire.
Midőn tehát maga a nemesség egy emberies nagy eszmétől mozgatva fölszabadítá a jobbágyságot, megfosztá magát tekintélyének és hatalmának legfőbb attribútumától s vagyona nagy részétől.
De ő csak a vagyont akarta föláldozni, a tekintélyt, hatalmat nem. Ehhez ragaszkodott szívósan, utolsó leheletéig. Mert ezredéves hagyomány, nevelés és az ezer meg ezer tényező kötötte ahhoz ellenállhatlan erővel. Önnönmagáról kellett volna lemondania enélkül. Ezt pedig nem akarta. Erre nem lehetett ereje. Az meseszerű lenne még föltevésnek is, mert az emberi természet utóvégre is csak emberi természet, s isteni cselekedetre nem képes.
Midőn tehát látta a nemesség, hogy a jobbágyság fölszabadulása nemcsak vagyonát, de tekintélyét is csökkenté, mindazon tiszteletet, mely eddig az egyénhez tapadt, annak egyéni kiváltságai folytán, külső eszközökkel kívánta fönntartani a néppel szemben.
Kastélyaiban és udvarházaiban, hol eddig egyszerűen élt minden költekezés nélkül, egy csomó léhűtővel környezve more patrio mulatozott patriarchális, igénytelen módon, úgy, hogy azzal fenyegették, hogy a saját zsírjába fog megfúlni, most egyszerre fénnyel, pompával vette magát körül. Ez volt az egyedüli fönnmaradt eszköz kimutatni, hogy ő az úr még most is. S ki is mutatta a legközelebbi harminc év alatt úgy, hogy a nemes úgy költekezett, mint a főúr, s bocskoros nemes úgy, mint a kastélyos nemes, s így tovább-tovább, mindenki jobban egy fokkal, mint ahogy a takaró érte.
A nemességtől elragadt e nyavalya a vagyonosabb polgárságra s onnan lefelé egész az alsó rétegekben – úgyhogy ma általános ez a baj, s kimondhatatlanok a veszteségek és pusztítások, amiket okozott, erkölcsileg, anyagilag téve tönkre a nemzetet.
S aminő a nép, olyan lett az államháztartás is, mely az országot is az államtönk felé sodorja napról-napra sebesebben. A jó isten tudja, mi lesz mind ennek a vége!
A középnemesség elpusztult s már csak romjai vannak. Addig szorongatta mesterségesen kezeibe a hatalmat, míg koldusbot lett a hatalom jogarából.
S mindez hagyján, ha ehelyett más, a nemességet kipótoló hatalmas szellemi erővel rendelkező középosztály támadott volna.
De nem! a nemesség elszegényedvén, proletár haddá lett.
S mert más osztály nem váltotta föl, e proletárhad kezeiben van most a hatalom és az ország.
Innen a korrupció! Innen az erkölcsök hanyatlása, innen a tekintélyek megsemmisülése, de ki győzné fölsorolni a sebek hosszú lajstromát.
Jól megmondta Kerkápoly egyszer, hogy csak azon állam lehet vagyonos és takarékos, ahol az egyes polgárok is azok.
A takarékosság az államok jólétének első posztulátuma.
Ezt tanulja meg legislegelőbb a nemzet, ha boldogulni akar.
