245. sz., október 19. A LENGYEL–MAGYAR BARÁTSÁG
245. sz., október 19.
A LENGYEL–MAGYAR BARÁTSÁG
A LENGYEL–MAGYAR BARÁTSÁG
Lehet a politika az exigentiák tudománya, lehet szövetségeket kötni érdekből, számításból s azokat meg is tartani, de igazi szövetség csak az, hol két nemzet rokonszenve csap össze egy lánggá.
Naggyá, hatalmassá csak azon nemzetek lesznek, mondja Thiers, kik kezüket a világ üterén tartva mindég a körülményekhez alkalmazkodnak; ez meglehet, de az is bizonyos, hogy a nagyságot és hatalmat tulajdonképpen csak azon nemzetek érdemlik meg, amelyek érezni tudnak, s megvan bennök az önállóság, az akarat és bátorság érzelmeiknek mindannyiszor kifejezést adni.
Ezen tulajdonságáért lett úr a világ fölött egykor a francia, ilyen a magyar is. Nem nézi, vagy nagyon ritkán nézi, milyen magatartást diktálna az önérdek, hanem szabadon, szíve sugallatát követve, nyilvánul rokon- vagy ellenszenve.
Így volt ez legközelebb Törökországgal szemben: a lehető legártalmasabb politika volt, de a lehető legszebb vonást, fényt veté a nemzetre, mely sohasem latol és mérlegel, hanem mintha egy emberé lenne, millió szív egyszerre dobban meg az elnyomott mellett.
Gyönyörű példa erre a porosz–francia háború. Míg Franciaország nyergében III. Napóleon volt a kihívó fél, a magyar szimpátiák porosz részre hajlottak, midőn azonban a franciák igáztattak le, rögtön átcsapott a rokonszenv egészen a francia zászlókhoz.
De tán soha egyetlen nemzet iránt sem nyilvánult oly igazán melegen és oly állandóan a barátság érzelme, mint a lengyelek iránt, – dacára annak, hogy a szláv faj összességben úgy tekintetik minden magyar által, mint halálos ellenség. Érettebb, mélyebb gondolkozású államférfiaink tisztában vannak azzal, hogy ha a most éppen szláv által letiport lengyel faj valamely véletlen következtében jármát lerázhatná, egy-két generáció után ők is szaturálva lennének a pánszláv eszmékkel, s természetes elleneivé válnának a magyarnak, mert az idő elhalaványítja a szenvedett sérelmeket is, és mint a napfény a szövetből a színt, kiszívja a gyűlöletet a szívekből.
És a magyar, jóllehet tudja ezt, mégis kész volna vérét ontani, hogy Lengyelország helyreállítassék.
Kölcsönbe megy. Két szomszéd nemzet vagyunk, sokat szenvedett az egyik, a másik is. Lengyelország mindig könnyeket hullatott a mi bajaink fölött, mi is mindig megsirattuk, valahányszor a szabadságából elvettek egy darabot. S sokszor vettek el, míg egészen elfogyott. Pedig ő is, mi is a szabadságot szeretjük. S hol szabadságharc vívatott a földtekén, magyar és lengyel kardok sohasem hiányoztak onnan.
Itt voltak hőseik negyvennyolcban, s beállottak a haza fiainak. – Bem, Dembinszky s annyi névtelenek, itt küzdöttek, mint az oroszlánok diadalról diadalra menve, s míg folyt a vér ideát pirosra festve a szőke folyamokat, messze a lengyel falvakban búsongó, fájó népdalok imádkoztak értünk, a »lengyel igaz barátjaiért«.
Az elnyomatás éveiben némán bár, de sokszor váltatott testvéri ölelkezés a két nemzet között. Tudtuk, hogy ők szeretnek, tudták, hogy mi szeretjük: beteg a beteghez ragaszkodik erősen. Lengyelország felől ideszálló szellő az ő sóhajtásuk. Magyarország felől arra járó felhő a mi borongásunk. Itt az fáj, ott ez fáj, értettük mi egymást, s a két fájdalom együtt kisebb lett, mint egyenkint külön mindenik.
De mióta a mi sorsunk szerencsésebbre változott, azóta némi közöny kezdett lábrakapni. A lengyeleket kezdték nem emlegetni. Régi barátnak még az arca is feledékenységbe megy. Pedig ez nem volt jó!
A király galíciai útja adta meg az első impulzust, a vágyat, hogy nini, hiszen olyan régen szorítottunk már kezet a mi kedves testvéreinkkel, a lengyelekkel.
Rokonszenvesen és lelkesedéssel fogadtatott az egyetemi ifjak azon ötlete, hogy a Bem-szobor leleplezésére Marosvásárhelyre utazó lengyel ifjakat Budapestre is meghívják, s ebben az alakban is jó lesz kifejezni, hogy még mindig szeretjük lengyel testvéreinket, és készen vagyunk értük vért, életet áldozni. A magyar sohasem felejtheti el az iránta nyilvánuló rokonszenvet és a neki tett szolgálatokat. Az a szokása, hogy aki neki az egyik ujját nyújtja, ő az egész kezét nyújtja vissza.
Igen, itt van mind a két kezünk a baráti szorításra, jó lengyelek: e kezek a barátság zálogai, de ha kell, a kard is jól elfér bennök tiértetek.
Számítsatok ránk mindig, mikor eljő az elhatározó óra, hívjatok minket, ott leszünk. Dördüljön meg az ágyú, hadd lobogjanak a zászlók, te pedig Kosciusko, ébredj föl s vezesd népedet égő lángokon keresztül!
