246. sz., október 20. TISZA KÁLMÁN ÉS A HONVÉDEK
246. sz., október 20.
TISZA KÁLMÁN ÉS A HONVÉDEK
TISZA KÁLMÁN ÉS A HONVÉDEK
Egy jeles külföldi író, ki sötét századának meggyújtá a fölvilágosodás fáklyáját, valamelyik művében az akkor divatos párbeszédalakban tárgyalja az állam némely intézményeit. Többek közt vitázói fölvetik a terméketlen osztályok szerepét az államban.
– Miként boldogulhatna hazánk – mondja az egyik – , amidőn több nálunk a pap, mint a katona.
– Kérlek, barátom – válaszol a másik –, képzeld magad gazdag, termőföld urának. Bő aratást vársz a munkád után. Szomszédod is hasonló helyzetben van. A te vetésedet elpusztítják az egerek, a szomszédét pedig a hörcsögök. Már most mondd csakugyan, mi különbséget találsz abban, hogy az egerek, vagy a hörcsögök fosztanak-e meg homlokod verejtékének gyümölcsétől?
– Értelek, barátom, s igazad van. E két esetnek egy és ugyanaz a következménye. Ki vagyok fosztva.
Ez a párbeszéd minden költségvetésünk alkalmas és találó jelszava gyanánt szolgálhatna. Magyarország az a szomszéd, amelyiket a katonák pusztítanak el, és hasonló helyzetben vannak világrészünk legfőbb államai.
És meddig fog ez még tartani? Meddig fogják még a népek tűrni, meddig fogják tűrhetni ezt az erőpazarlást?
A közös költségvetésben a jövő évre ismét fokozott igényeket támaszt a hadügyminiszter. Míg hazánkban képtelenek vagyunk a kulturális fejlődésünkre szükséges intézmények létesítéséhez a pénzt előteremteni, míg költségvetésünkben 40 millió forint a hiánylat és kétségbeesve azt a kérdést intézzük magunkhoz, hogy mi lesz a vége ennek a gazdálkodásnak, mely mindent kölcsönvett pénzzel kénytelen fizetni, miután az adózók teherviselési képessége egész a netovábbig van igénybe véve: addig nem átall a hadügyminiszter újabb hekatombákat követelni a telhetetlen moloch, a militarizmus oltárára.
Tisza Kálmán kormánya annyira süllyedt már, hogy a hadügyminiszternek nemet mondani bátorságot nem talál. Jól ismeri a pléhgallérosok hatalmát az udvarnál, jól tudja, hogy hiába rendelkezik ő többséggel a parlamentben, ha a kardcsörtetők követeléseinek ellentmond, elhomályosodik hatalmának és dicsőségének napja – megbukik. Magyarország sorsát vezetni azonban csak oly férfiak lehetnek hivatva, akik a haza érdekét többre becsülik a bársonyszék gyönyöreinél. S bármily befolyással is rendelkeznek a pléhgallérosok, megtörik az a hazafias kormány akaratán, ha az valóban a nemzet bizodalmát bírja, ha többsége nem oly gyenge, mint a nádszál, amelyet meghajlít minden szellő.
De amily gyenge és engedékeny Tisza fölfelé, épp oly kíméletlenül merészli arcul csapni a nemzeti érzületet, a hazafias közvéleményt.
Tisza kormányzása alatt történik, hogy Seemann meggyalázza a nemzeti lobogót, a nemzeti becsületet, hogy a fővárosban nagy nemzeti sport napján a nemzeti színek hiányzanak az állványokon, és hogy a horvátok kerülik a magyar nyelv tanítására fölállított tanszéket, s tömegesen tódulnak az orosz nyelv előadására.
De mindez még kevés. Megtörtént Marosvásárhelyen az a hallatlan botrány, hogy a dicső Bem tábornok szobrának leleplezési ünnepéről eltiltatnak, vagy alattomosan a részvételben akadályoztatnak a szabadságharc bajnokainak utódai: a magyar honvédek. Hiába táviratozott ez ügyben a rendezőbizottság a miniszterelnökhöz. Tisza még válaszra sem méltatá a bizottságot. A honvédség ünnepnapján pedig gyakorlati marsra parancsoltatott úgy a közös hadseregbeli, mint a honvédségi katonaság, s így Bem szobra előtt, ahol ölelkezett lelkesedésben a polgár s a valódi nemzeti katona, a szabadságharci honvéd, egyetlenegy honvédegyenruha nem volt látható.
Hát azért áldozza föl a haza népe utolsó fillérét arra, hogy a közös, nem nemzeti hadsereg mellett a nemzeti honvédséget fönntartsa azért, hogy a honvédségnek a nemzeti érzülete kiirtassék, hogy ez is nem a hon, hanem csak a birodalom védelmére szolgáljon. Így nagy csalódásban ringatja magát a magyar nép, mely egy fillért sem fordítana a honvédségi intézményre, ha nem azt hinné, hogy ez nemzeti hadsereg.
A törvényhozásnak kötelessége lesz számon kérni Tisza Kálmántól ennek az eljárásnak indokait. De aztán ne elégedjék meg a miniszterelnök kitérő válaszával. Tudja meg az egész valót, mert erre joga van úgy az országgyűlésnek, mint a nemzetnek.
