257. sz., november 3. HARAGSZIK A NÉMET
257. sz., november 3.
HARAGSZIK A NÉMET
HARAGSZIK A NÉMET
A budapesti Gyapjú utcai német színház odiózus ügye még korántsem ért véget egészen, ha azokra az utóhangokra figyelünk, melyek abból folyólag még mindig hallhatók lesznek imitt-amott a német birodalom tágas határai között és mindenfelé, hol a német szó uralkodik.
Fölösleges kutatni, ha vajon természetes-e, jogosult-e hogy a jó németek mind olyan rettenetesen megharagudtak ránk, amiért Magyarország fővárosából kiadtuk az utat a német múzsának. Érdektelen dolog lenne azt kisütni, mennyiben erőszakolhatna ránk maguknak a németeknek nyakatekert fölfoga is olyan civilizációt, melyből mi nem kérünk. Ezzel a kérdéssel ugyan kár lenne bíbelődni. Egyet úgysem érthetnénk a németekkel soha. Ők minden, még oly találó és megdönthetlen érveink ellen is örökké csak az ő ránk erőltetni szándékolt kultúr-missziójukkal állanak elő, melyet nekünk az ő hitük szerint szívesen kell fogadni, sőt ajnározni, ápolni, üdvözölni. Mi pedig ezzel ellentétben egészen más nézetet vallunk. Mi tudjuk, hova jutnánk a dicső német civilizáció révén. S mert nem akarunk oda jutni, hát illő tisztelettel óvakodunk tőle és lerázzuk nyakunkról hívatlan apostolait, kik a mi kenyerünkön élve, legszentebb érdekeink ellen törnek.
Ez a budapesti német színház nagyra fújt kérdésének lényege. Lehet ez a nagy német kultúrnemzetre nézve bosszantó, visszatetsző, lehet ez a szeretetnek és testvériségnek nem valami nagy foka. De ennél több aztán nem lehet. Ennél többet csak a rosszakarat magyarázhat ki belőle, mely botrányokat szül, ahelyett, hogy kölcsönös megértésre vezetne.
Bizony nem vagyunk éppen ráutalva, hogy a német közvélemény valami kedvesen és hízelgően vélekedjék felőlünk. Szeretetére, becsületére sem vagyunk szorulva a dicső kultúrnemzetnek. De viszont nem érdekünk, nem célunk kihívni mindezeknek az ellenkezőjét. Sőt inkább, ha módunkban áll, megmagyarázhatjuk azoknak, kik oly serények kígyót-békát ránk kiáltani, hogy túl a magunk nemzeti érdekei megóvásán éppenséggel semmi kifogásunk sincs a németek sokat hirdetett és sokban általunk is elismert, méltatott műveltsége, előrehaladottsága, sőt akár a missziója ellen. Persze »in allen Ehren«, hogy az ő nyelvükön szóljunk. Tisztességes határt vonva a magunk otthona körül, olyan határt, melyen belül föltétlenül csak mi parancsolhassunk.
Ezt kéne hogy megmagyarázzák a külföldnek és főleg az ellenünk agyarkodó, áskálódó, piszkolódó németországi, illetőleg első sorban osztrák hírlapoknak a mi német nyelven beszélő lapjaink, melyek oly fönnen tudnak vele dicsekedni, hogy nekik hivatásuk kifelé képviselni a magyar érdekeket. Ahányszor megtagadjuk itthon a német-magyar lapok létjogát, mindig ezzel a hivatással vágnak vissza a sornálok. Nos, hát hogy felelnek meg e föladatuknak? Sehogy. A német színház fölmerült kérdése körül részben hallgattak, részben egyenest ellenünk beszéltek. Holott az lett volna a becsületes tisztjük, hogy e gyűlöletessé lett ügyben szót ejtsenek, szót értessenek a külfölddel, melyet oly kiváló szeretettel vezetett félre a kedves bécsi sajtó.
Dehogy tették ezt meg a mi német hírlapjaink. Ha megcselekszik; nem történhetnék meg az, hogy Lipcsében, ahol eddig mindig rokonszenveztek velünk, hogy ott is valóságos hecc támadjon és gúnyverset közöljenek egy, állítólag a Budapestről kiűzetés folytán öngyilkossá lett német színház epitáfiuma gyanánt ezzel a fölirattal: »Revanche pour Szegedin.« S ez nem egy megbokrosodott németnek a sületlen élce csupán, hanem a hangulat kifolyása, melyet ellenünk szilajított a testvéries bécsi sajtó mindenütt, ahol a német szót értik?
És a mi budapesti német lapjaink? – Azok, ha nem csalódunk, örülnek rajta szörnyen.
