268. sz., november 16. A KOLOZSVÁRI ESET
268. sz., november 16.
A KOLOZSVÁRI ESET
A KOLOZSVÁRI ESET
Míg ott fönn Budapesten a magyar delegáció odaszavazza a közös hadseregre a népnek véres verejtékét, addig a közöshadseregbeli tiszt urak igen jól mulatnak unalmukban. Csak nemrégen csillapodott le a közérzület a Seemann-ügy miatt, elkeseredést szült, nyomban utána következett a szebeni eset, amikor a magyar címert letépik egy olyan házról, amelyet a magyar polgárság építtetett.
S napról-napra tele van a rovat a lapokban, amelynek címe: »a kard«. Ez az a szignum, amellyel mindennemű jogtalanságot el szabad követni: a brutalitás jelvénye az, nem a honvédelmi. A polgárok megtámadása ezen uraknak a legnagyobb passziójuk.
Polgárembernek nincs semmi orvossága az olyan sérelem ellen, amit katona követ el rajta, azt éppúgy el kell tűrni, mint a sors csapását, mert hiába apellálna bárhova: a kardnak mindig igaza lenne.
De a hosszú türelemnek vége van. A sürgetések, melyek évek óta széltében hangzanak, hogy a katonaság béke idején ne viselje a kardot, nem használtak éppen semmit.
A parádé-ösztön fölül van kerekedve a hadseregben és annak irányadó köreiben a méltányosságnak. A katonának külön törvénye van, s az a törvény nem ismer civil-jogokat, mintha a szegény jámbor civilek, csak a katonaság kedvéért volnának a világon és nem megfordítva.
Sőt hosszú idő óta észre lehet venni a mélyebben gondolkozó főknek azt is, hogy a katonai hatóságok jóformán örülnek annak, ha a védtelen polgárokon valami hatalmaskodás követtetik el, kivált ha a védtelen polgárok magyarok.
De mindent, mit e tekintetben az előzmények fölmutathatnak, fölülmúl a kolozsvári vérlázító eset, melynek híre villámként rázta föl nemcsak a kolozsvári közvéleményt, hanem az egész országot tegnap, tegnapelőtt.
Bartha Miklós, a kolozsvári »Ellenzék« című lap szerkesztője, volt országgyűlési képviselő, a tökéletesen gentleman ember, kinek lovagiasságát és bátorságát kétségbe vonni nem lehet, mert már nem egy párbaja volt azelőtt, lapjában közölte azt, hogy Rüstow nevű hadnagy »magyar kutyáknak« nevezte az egy éves önkényteseket, tehát mívelt ifjakat, Rüstow ezért elégtételt akart. Bartha megtagadta azt, mert úgymond, csak az igazat írta meg, s hogy közleménye igazat tartalmaz, több egyetemi polgár aláírásával ellátott nyilatkozatot tett erre nézve közzé. Ha pedig igazat írt egy hivatalos egyénről, hivatalos funkciója alkalmával elkövetett helytelenségért elégtétellel nem tartozhat, s azt már azért sem adhatja meg, nehogy precedenst nyújtson, s ezáltal önmaga a szabadsajtó munkása üssön jelentékeny léket a sajtó-szabadságon.
Tökéletesen helyes indokok, amelyekkel minden embernek egyet kell érteni, ki a szabadsajtó jelentőségét alkotmányos érzülettel fölfogni képes.
Ekkor másnap Rüstow és cinkosa, valami Dienstl főhadnagy, minden körülmény azt mutatja, előre kifőzött galád tervvel, a védtelen szerkesztő lakására mentek, ki őket művelt modorban fogadta, orozva kardot rántottak s összevagdalták fejét, kezét és egész testét, úgy, hogy patakban folyt a vér a szobában.
A sebesült élete is veszélyben van. Halálkínok között hörög ágyán tizenegy sebtől találva. A legelvetemültebb gyilkosok is ritkán képesek ilyen kegyetlenkedésre.
Egész Kolozsvár városa föl van izgatva – miként a távíró értesít, mert nem pusztán a védtelen polgárt érte ez a hatalmaskodó orvtámadás, hanem a sajtó egyik munkását, a közvélemény őrét, a polgári panaszok és sérelmek szószólóját.
E botrány [az] egész országban nagy visszhangot és elkeseredést fog kelteni. Kolozsvár városa az országgyűléshez is fölírni szándékozik, s semmi kétséget nem szenved, hogy a két hitvány orvtámadó megkapja a maga büntetését (mert már ezt talán kissé soknak fogják találni a katonai hatóságok is), de ez nem elég, intézkedni kell, hogy ilyen dolgok a jövőben ne történjenek.
Meg kell hozni a törvényt, hogy a katonák is csak polgárok béke idején, a szolgálaton kívül nem viselnek fegyvert.
Meg kell hozni a törvényt, hogy ha katona polgári emberrel szemben követ [el] büntetendő cselekményt, polgári bíróság ítéljen fölötte.
Ha ez nem történik – mutatják a sűrűn, egymásután következő példák – a szegény magyarnak a saját hazájában se élete, se szabadsága, se becsülete nincs biztonságban miattuk; t. i. keserves adóforintjainkon hízlalt lajdinant és oberlajdinant urak miatt.
