278. sz., november 27. ÚJ SÉRELEM A SÉRELEMBŐL
278. sz., november 27.
ÚJ SÉRELEM A SÉRELEMBŐL
ÚJ SÉRELEM A SÉRELEMBŐL
Még a napok nem halványították el a kolozsvári vérengzést, melyet a hadsereg két tisztje követett el, még eleven emlékünkben van nekünk, gyorsan feledőknek is. Még ott hörög a haldokló, a sebei fölfakadnak elégtételt követelőn. A municípium megtette a magáét, Kolozsvár közönsége is.
Nem maradt hátra maga a parlament, hol azon melegiben szőnyegre hozatott a Bartha-ügy, s a miniszterelnök langyos, de nem kifogásolható válaszával végződött: mert aki a logikát veszi elő, midőn arcul ütik, hiszen meglehet, hogy helyesen jár, de mindig szánalmas mosolyt gerjeszt.
Tisza Kálmán is mindig a logikával jön ott elő, ahol a nemzeti önérzetnek hangos kifakadásban kellene kitörnie. Ezzel aztán azt a titulust vonja magára, hogy higgadt ember.
Arra számít, hogy addig lecsendesednek a fölkorbácsolt szenvedélyek, lecsillapodik a nemzeti harag, s akkor aztán el lehet simítani egypár frázissal az egészet. És az lesz a neve, hogy tapintatos ember.
Ám jó. Ki-ki a maga módja szerint csak hadd lavírozzon ezután is, majd meglesz, mi lesz a vége, mert már nekünk kevés a veszteni valónk, s csöppekből gyűl meg a felhő, amelyben villám van.
Levettük már a Bartha-ügyet a napirendről, s mindjárt is kezdődött a beszivárgás a közvéleménybe, mihelyt az hűlni kezdett, bizonyos más hang. Hogyhát nem is úgy volt egészen, ahogy a lapok beszélik. Itt még azt kell először kitudni, hogy: »Wo ist die Katze?«
Barthát sem ok nélkül szabdalták meg a lajdinántok. Bizonyára neki is el kellett követnie valamit, ami méltatlan, ami a gavallér katonatisztek vérét lázba hozza. A jó isten a megmondhatója, mint volt, hogy volt. Ne is szóljunk hát hozzá addig, míg a hivatalos vizsgálat ki nem deríti.
Ez inficiálása a közvéleménynek azon higgadt körökből eredt, melyek a miniszterelnökhöz közel állanak. Mindjárt tudtuk, hányadán vagyunk, hogy íme az is egy ügy, hol befújja az utat a hó….
Vártuk tehát a kifejlést, nemzeti becsületünk e tekintetbeni helyreállítását nyugodtan, körülbelül olyanforma nyugalommal, mintha százforintos bankót vesztünk el valami tolvajbarlangban s arra számítunk, hogy azt majd visszahozzák.
De volt mégis egy alapos reményünk Magyarország koronás fejében, a királyban. Ha a király értesülni fog e dologról, ő nem hagyja ennyibe [!], lecsap a példás büntetés pallosa a bűnösök fejére, s meg lesz hatása hosszú évekre.
A kolozsvári népgyűlés, mely magát oly szépen, oly férfiasan és művelten viselte, menesztett is egy küldöttséget a trón zsámolyához, kik megvigyék s előadják a legelső magyar embernek, milyen nagy méltatlanságot követtek el a tisztek egy másik magyar emberen.
Ha valaminek a világon, ennek a lépésnek hogyne volna foganatja. A mi jó királyunk fölindul és igazságot fog tenni: büntetni fog.
S íme, mi történik király őfelsége kabinet-irodájában, midőn a király elé mindenki szabadon járulhat s előadhatja ami baja vagyon, kijelentik a küldöttség vezetőinek: Ugron Gábor és Orbán Balázs országgyűlési képviselőknek, hogy a király egyeseket, testületek, hatóságok küldöttségeit igen, de a népgyűlések küldötteit nem fogadja el.
Tudjuk, hogy alkotmányos s oly nagymérvűen alkotmányos uralkodó alatt, mint a mi királyunk, az ilyesmik a miniszter dolga. A Tisza keze működött itt.
Az ő eszméje ez: hiszen már adott annak egyszer kifejezést, mikor a budapesti népgyűlés küldötteit vonakodott elfogadni s megadta az árát.
Ez egy új attentátum Tiszától a népgyülekezési jog ellen, s annyival vakmerőbb; mert nem átallta ezt akkor követni el, mikor a fejedelem személye is érintve van.
De mi tudjuk jól, kinek kell ezt fölszámítani: s följegyezzük a többi mellé, hogy sohase legyen elfelejtve.
