KOMJÁTHY BÉLA
KOMJÁTHY BÉLA
Van valami rejtélyes az ég alatt és a föld fölött, amibe a tudomány bele nem hatol, amit az elme föl nem érhet, ahova a tudat mécsének fénye nem világít, van valami megfoghatatlan, megdöbbentő, hogy miként lehetett Komjáthy Béla nevezetes ember!
Pedig ő az, nevezetes ember, kapacitás a szélső balon, renomírt ügyvéd, publicista, kitűnő júrista, híres demokrata és nagy gentleman. Azaz mindenki annak tartja, s ez a tudalom mint valami chlumi köd terül el terebélyes alakja fölött, s remegésben tartja a fölületességet, gúzsba kötve a kételyt, láncon a harapós irígységet.
Már két országgyűlés óta ül ott a házban, s abból az anyagból van gyúrva, melyből az örökös képviselők. De ha véletlenül kimarad, bizony nem esik nagy kár miatta.
A csillag-rendszer járni fogja a maga útját, a mező azontúl is hol fakó lesz, hol zöld, a parlamentek »igen«-je, »nem«-je belezúg az események folyásába, a csaták vérvilágába, de Komjáthy nem fog hiányzani seholsem: ő, kinek alakja annyi űrt betöltött, nem fog hagyni semmi űrt maga után.
*
Azt mondja Eötvös Károly, hogy Komjáthynak legkomolyabb tanulmánya az ő adomái.
Horváth Gyula meg azt állítja Rónay Béláról, hogy annak egy-egy jó mondása többet ér huszonöt Komjáthy-adománál.
Mármost tehát csak a Rónay jó mondásait kellene ismernünk, hogy következtetést vonhassunk a Komjáthy tanulmányaira.
De én istenem! – mikor Rónay Béla mindig éppen akkor hallgat el, mikor a jó mondásai következnének.
Mióta Pálfy Ferenc lett »helyettes jó öreg«-gé Szegeden, azóta Komjáthy az egyedüli »táblabíró« a Tisza Lajos udvarában.
Egy reminiszcencia a negyvenes évekből… egy cifra tarsoly a »fokos fénykorából«, melyet a hazafiúi etikett kedvéért akasztott a belügyminiszter a királyi komisszárius nyakába.
Az emberek azt hitték, hogy az a tarsoly európai eszmékkel van tele. A királyi biztos is azt hitte.
Pedig a tarsolyban csak mogyoró volt – a Csernátony-féle lyukas-fajta.
Aki még nem látta Komjáthyt, az nézze meg a Nemzeti Színházban VI-ik Henriket, és látni fogja Falstaffban nem Szigethyt, de Komjáthyt.
Aki pedig nem evett lyukas mogyorót – az rendeljen magának fokhagymás rostélyost majonézzel keverve.
S az is Komjáthyt fogja élvezni.
*
Miután, dacára ellenzéki voltának, belépett a biztosi tanácsba, nem lehetek iránta szelíd.
S igazságosnak kell lennem, hogy szelíd ne lehessek.
Pedig Komjáthy, éppen mert ellenzéki ember, ahhoz van szokva, hogy tenyerén hordja a közvélemény. Úgy is van, csakhogy maholnap szatíra lesz a tenyéren hordás is. És jóformán csakis olyan értelemben fogja azt elmondhatni, mint a haldokló Uhland, kit egyik barátja éppen akkor látogatott meg, mikor betegápolónői egyik ágyból a másikba helyezték át.
– Hogy érzed magad, öregem? – kérdé a látogató.
– Nos, pompásan… – mondá keserű humorral. – Amint látod, még mindig tenyerükön hordanak az asszonyok.
A közvélemény tenyere is olyformán mozog már Komjáthy alatt, mintha egy nagyot akarna ütni rajta.
És Komjáthy érzékeny ember, akinek ez nagyon fog fájni. Túlságos érzékenysége és hiúsága a két legnagyobb hibája, amik őt abban akadályozzák, hogy valaha számottevő államférfiú lehessen.
A külsőségek folytán emelkedett, a külsőségek közt fog mozogni örökké, s a külsőségek fogják megölni. Ez az ő fátuma.
Mint a planéta, mely más égitestektől nyeri fényét, ő is a Verhovay által ráöntött fényben úszik. Ez az ő szerencsétlensége.
Saját erejéhez hozzá nem nyúl, érzi, hogy van ereje, de nem tud vele bánni; tartogatja, mintha gazdálkodni akarna vele, és nem jön rá, hogy az erőt megnöveli a minden más egyebet elkoptató használat. S ez az ő gyengesége.
*
Itt a szép Alföldön hallottam. Egy szegény szegedi parasztasszony mondta: »Elpusztul az a ház, amelynek pávája és jegenyefája van.«
Tisztelettel kaptam le fejemről a kalapot, úgy hátba ütött ez a mondás. Szegény parasztasszony, de okosat mondtál!
Századok baját, hibáját festetted le egyszerű szavaddal. Kerkápoly professzor minden tudománya csak félig ér ennyit.
A magyar luxus-gazdálkodás elleni népies szólam ez, átgyúrva izmos képbe.
S e kép, amint tovább átvisszük, mindenhova beilleszthető, még a képviselőházba is, ahol az úgynevezett »luxus kapacitások«, a nem gyümölcsöző talentumok vannak túlsúlyban.
Ezek közé tartozik Komjáthy Béla is. A jegenyefák és pávák közé.
Természetes eszét juxokra használja. Vannak eszméi, de ő azokból teóriákat farag, s teóriái mint valami birkózó medvék, egymást gyűrik le, amint sűrűn változnak, de a teóriák egyikébe sem kíván életet lehelni, forr mindig, de nem azért, hogy kiforrja magát, hanem hogy a saját privát passziójára mindig forrjon.
A vére kék, nagyobb arisztokrata Tiszánál is, undorodik a demagógiától, s mégis jól érzi magát pártjában, mert nem néz le a víz fenekére.
Fiatal ember még, alig harminckét éves. Azért is hagyta magát olyan hirtelen elcsábíttatni az által a szép istenasszony által, akinek »Népszerűség« a neve. Pedig ha jobban nézné, megláthatná, hogy biz annak nagyon szeplős az arca.
Az istenasszony csak úgy véletlenül botlott bele Komjáthyba – mert éppen Verhovayhoz állott közel; a kassai toaszt-ügyben ő védelmezte.
Komjáthy tehát azért lett népszerű, mert egy védbeszédet tartott.
Egyszer aztán az történt, hogy Mileticset elfogták. Az is Komjáthyt kérte föl védelemre. El nem fogadta.
S ekkor Komjáthy azért lett népszerű, mert nem tartott védbeszédet.
Íme, hogy azért is lehet érdemeket szerezni, amit nem tesz az ember!
Hja! Tudni kell eltalálni!
*
Az esetlegesség és a jó szerencse vette föl aranyos szárnyaira. (Nem is bírná valamelyikük egyedül.)
A legutóbbi szomorú esetnél még a télikabátja is nevezetes lett. A szegény Verhovay vérborított testét azzal takarta le, mikor a párbaj színhelyén összeesett.
Azóta az a kabát is nemzeti ereklye.
És hiába, Komjáthy van benne a kabátban.
*
Az országos dolgokban Komjáthy a kulisszák embere. Tagja a Verhovay-Szalay-Mednyánszky ligának. S ha valaha Verhovay-kabinet lesz, övé lesz az igazságügyminiszteri tárca, ha ugyan be nem elégszik mindenkorra azzal a tizenkét tárcával, amit mint biztosi tanácsos innen fog elvinni emlékképpen a kollegáktól.
A kulisszák mögött nagy dolgokat sző Verhovayval. Zászlót szeretnének kibontani, melyre a párt purifikációja volna fölírva, – de attól félnek, zsebkendő lesz belőle, ha kibontják. Többségről álmodnak, s alusznak, hogy álmodhassanak.
És mégis, az intenció nemes és dicséretre méltó. Kérdés, van-e elég erejük a kivitelhez.
Nincsenek tisztában az eszközökkel.
Ha a függetlenségi párt arra kell, hogy az utókor számára megőrizze nemzedékről nemzedékre Magyarhon függetlenségének eszméjét a maga szűz tisztaságában egész addig, míg üt az óra, s fehér galamb csőrében hozni fogja a függetlenség zöld ágát; vagy míg üt az óra, amikor át kell adni ez eszmét újra földből nőtt hadseregek lobogóira; ha erre kell a függetlenségi párt, akkor jobb, ha kicsiny, de válogatott párt ad életet ez eszmének a parlamentben, akkor nem szükség kerületről kerületre járni s csellel, fortéllyal minél több egyént (bárminők legyenek is azok) hozni be a függetlenségi párti padokba.
Vagy pedig az a cél, hogy most mindjárt többségben legyen a szélsőbal s ez esetben nem szabad űzni e merev politikát, mely kizárja a kormányképességet, s mely többségre találva bizonytalan kimenetelű zavaroknak vetne ágyat.
Komjáthyéknak majoritás kell. Éspedig kell minél előbb. Arra törekszenek, mert nem hiszik, hogy elérik. Ők komolyan csak a párt-szaporodást kívánják, hogy szerepelhessenek.
S a párt purifikációja is csak a párt tekintélyének emelése végett képezi törekvéseiket. A párt tekintélyével az övék is emelkedik.
Hogy a nemzet sorsának forgandó kereke ebbe a vágányba zökkenjen bele, arra nem iparkodik a Verhovay-Komjáthy liga, mert akkor azon törnék a fejüket, hogy a »függetlenségi párt« programját mindenekelőtt kormányképes mezbe öltöztessék.
Csakhogy akkor el kellene felejteniök a Komjáthy kedvenc nótáját, melyet a palócoktól kölcsönzött, s melyet a népszerűségről énekel:
Vasas kocsin járok én oda…
Vasas kocsi, réz a, réz a szögeji,
Feteklik a rózsám szemeji.
Vasas kocsi, réz a, réz a szögeji,
Feteklik a rózsám szemeji.
Ha nem vasas kocsin rohannának a népszerűség után, lassabban érnének ugyan oda, de aztán elmondhatnák, hogy »helyén vagyunk«.
*
Komjáthyról kevés rosszat lehet mondani, de jótulajdonsága éppen nincs. Még az az egy sem, hogy nem zsurnaliszta. Bele-belekontárkodik ebbe a mesterségbe is, s amit az országgyűlésen elhallgat, a sajtóban potyogtatja el.
Pedig sokkal jobb lenne ránk nézve is, rá nézve is, ha azt mondaná el az országházban, amit a sajtóban elhallgat.
Szokásaiban semmi sem zavarja meg a világon. Boldog ő pipái, kostökei között. Kevélven fut át szeme jogi bibliothékáján, melyben van egynéhány raritas és antiquitas is, s amint kinéz könyvtárszobája ablakán a ködben úszó budai hegyekre, nagy füstmacskákat eregetve száján, el-elmereng azokon a boldogtalan embereken, akik azokat a könyveket valamikor el is olvasták.
S ilyenkor kedélyesen pödri bajuszát és ravaszkásan mosolyog.
*
A szegedi királyi biztossághoz a szélsőbal részéről ő és Bakay neveztetett ki a tanácsba.
Sok remény fűződött Komjáthyhoz.
De Komjáthy szerencsétlenségére megpillantotta itt a Tallián Béla fehér kabátját Rónay Bélán, máskor pedig Rónay Béla fehér kabátját Tallián Bélán s így kiáltott föl:
– Viseljük az egymás kabátját!
S azóta Komjáthy Béla is a többiekkel egyszínű ruhát öltött, s egy csöppet sem látszik meg rajta, hogy szélsőbali.
Ő úgy fogta föl a dolgot, hogy itt utóvégre is nincsen politika, s ebben igaza is van, s hogy a gavalleritás azt követeli, ne vessen gátat a királyi biztos intencióinak, – és már ebben nincsen igaza.
Magában véve az, hogy a különböző országgyűlési pártárnyalatok illő arányban vétettek föl a biztosi tanácsba, mutatja, hogy az opponálás nincs kizárva; egészséges élet valamely testületben oppozíció nélkül nem lehet.
De különben is laza fölfogás, hogy a királyi biztost az opponálás akadályozná valamiben: a törvény gondoskodott arról, hogy minden akadályon egyetlen tollvonással túltegye magát.
Az oppozíció arra lett volna hivatva, hogy Tiszának eszméket adjon, s az ő eszméi is mintegy keresztülszűrődjenek rajta. De Tiszának hiányzott ez az eszköze, s valóban sokszor fölkiálthatott volna Richarddal (kivált, hogy Bakay is mindenre igent mondott):
»Egy országot egy ellenzéki szóért.«
És Komjáthy meghallotta volna Tisza szavait, és nem mondta volna hogy
»Itt vagyok én.«
*
Miért hallgatott Komjáthy? Talán azért, mert semmi mondanivalója sem volt.
Lehet; de csak azért nem volt mondanivalója, mert nem gondolkozott, mert pihentette az eszét, s beállott »kéz«-nek.
És nem gondolkozott azért, mert ő egy Komjáthy, s mert Tisza Lajos egy Tisza. Egyik is úr, másik is az; perfekt gavallérok, akik ugyan ellenfeleknek vallják magukat, de egymáshoz közel, éppen mert ellenfelek, kellemesek igyekeznek lenni egymásnak. Ez a raison!
S ez a raison a mi megölő betűnk még sok, ennél nagyobb dologban is, ez az oka az országgyűlési merev és ferde pártállásoknak, ez alkotmányos életünk nehézkességének, s még a korrupciónak is. A raison, mely megköveteli, hogy hű államtitkárja hibái fölött szemet hunyjon Tisza Kálmán, a raison, mely megkívánja, hogy Szapáry, Trefort sat. el ne ejtessék, a raison, mely azt diktálja, hogy akivel elindultunk, azt el ne hagyjuk.
Pedig mi nem gavallérokat akarunk, hanem politikusokat, nekünk államférfiak kellenek és nem gentlemanok. Jó azoknak a turf is.
Komjáthynak vagy voltak eszméi a városalkotáshoz, vagy nem.
Ha voltak, mért nem mondta el őket, mért nem igyekezett azokat hullámzásba hozni, s megkísérteni az érvényesítést?
Vagy nem voltak eszméi a város alkotásához, és akkor minek fogadta el a tanácstagságot?
Ez alternatíva. Nincsen alóla kibúvó.
Mert a mameluk képviselő vállalhat hivatalt; őt megilleti a – jutalom.
De az ellenzéki embert idegen táborban csak a munka menti.
