TISZA LAJOS
TISZA LAJOS
Hárman vannak testvérek. Kálmán túlságos sovány, László túlságosan kövér, Kálmán fösvény, László tékozló, Kálmán okos ember, László nem, Kálmán nagybirtokos, László kisbirtokos.
Mindenben ellentétek. A harmadik testvér, Lajos, egyikhez sem áll közel. Ő az arany középszerűség.
S nekünk főleg ővele van dolgunk.
*
Nem akarok vele foglalkozni, mint államférfiúval, arra nagyon kevés anyagot nyújt, sem mint volt miniszterrel. Az csak vendégszereplése volt…
A miniszteri tárcához azért jutott mint Deák-párti képviselő, hogy a Kálmán vezérlete alatt álló ellenzék akkori heves támadásai szelídíttessenek a kabinet erősítése szempontjából. S így lehet a gyengeség is jó helyen alkalmazva erő.
Mint miniszterről nem beszéltek semmi jót, jele, hogy azelőtt nem szubvencionált lapokat, és semmi rosszat, jele, hogy nem követett el nagy dolgokat.
A fúzió után a Tisza Kálmán személyi pártjához csatlakozott ő is, és mamelukja lett a bátyjának.
Különben igazi gentleman, sportsman és nőhódító. Múltja gazdagabb pikáns kalandokban, mint komoly törekvésekben.
Gőgösebb ember a két Tiszánál alig van Magyarországon. Kálmán a Telekiek összes nagy-, László összes rossz tulajdonait örökölte, Lajosban ami jó van, az a Tiszáké: a szorgalom, a szívósság és becsületesség.
A Telekiek tulajdonaiból neki nem jutott semmi.
*
De nekünk semmi közünk a régi Tisza Lajoshoz, kinek életfonala szépasszonyok hajszálaival van összegombolyítva, ki legfeljebb a Nemzeti Kaszinóban volt számottevő egyéniség, ki duellál, lovagol és részt vesz a megyeri rókavadászatokban; mi a szegedi királyi biztost keressük benne.
Beösmerjük, hogy szerencsés volt a kormány választása, legalább szegedi szempontból.
Ismétlődött annak a kalapnak a története, amelyikhez minden fej kicsiny volt.
Mi, szegediek voltunk végre az a nagy fej, amelyre Tisza Lajos éppen ráillett.
Mi is jól jártunk Tisza Lajossal, Tisza Kálmán is jól járt velünk, mert csak így adhatott túl a kalapon; ez éppen öccsének való hivatal; olyan úri, mintha miniszterség lenne, de könnyebb.
Legalább arra könnyebb, hogy dicsőségesebb legyen.
*
Amint Tisza Lajos betette a lábát Szegedre, egyszerre új élet fakadott a romok között.
Egész kis állam, státus a státusban keletkezett.
Légió hivatalnokból áll a biztosi apparátus. És ezek az urak folyton dolgoznak.
A finn mesék hősei végeznek olyan dolgokat, hogy az apró kása közül kiválogatják a mákszemeket, amiket megint összekever valami rossz szellem. Nincsen annak célja, vége…
A királyi biztos lejött, de terv nélkül, aminthogy nem is jöhetett le másképp, mert mikor Szeged rekonstrukciója a nemzeti közvélemény pressziója alatt beledisputáltatott a miniszterelnök fejébe, ő is a régi, kitaposott nyomra lépett, hogy majd szerez Szeged számára egy kölcsönt és egy királyi biztost. A többi aztán megy magától.
S a kettő közül meg is szerezte először a könnyebbiket, a királyi biztost.
Az idejött gondolkozni, töprengeni, – holott teremteni küldték ide.
Legalább így fogta föl a biztossági intézményt a kormány és országgyűlés, midőn a biztos mellé rendelt tizenkét tagú tanácsnak nem adott befolyást. Itt egy embernek kell gondolkozni, határozni és parancsolni. A diktátor szerepköre ez. S a diktátornak tudni kell mindent.
De a diktátor nem diktál semmit. A tollat rágja, virraszt, hogy gondolkozhassék. S a gyertyának, mely íróasztalán ég reggelig, sok hamva marad, de gondolatnak árnya sem.
Hatalma nagy, mert fivére a miniszterelnöknek, de kötelezettsége is nagy, éppen ezért. Az egyiknek nem veheti hasznát, ha nem felelhet meg a másiknak.
A lassúság átka ül a háta mögött, mint ahogy a sötét gond Horác lovagjának nyergében.
*
Hogy e hosszas habozást és sokat ártó lassúságot megérthessük, s annak okait és hatását mérlegelhessük s általában, hogy a Tisza Lajos működésébe bepillantást vethessünk, szükséges előbb megösmerkedni a szegedi viszonyokkal, s e végből Bakay Nándort szellőztetni kissé.
Bakay már régen kereste Szegeden a hírnevet és dicsőséget. Nehezen jutott hozzá.
Legelőbb egy billentyűt nyomott meg: ez a hízelgés hangja volt, lágy, édes, suttogó. A népszerű emberek kegyét hajhászta. Úgy akart a magasba emelkedni, mint az ökörszem: a mások szárnyai alatt. Osztrovszky- és másokba kapaszkodott és természetesen ezek Deák-párti liberiáját viselte.
De ezen az úton nem boldogult.
A Deák-korszaknak nagyon talmi embere volt.
*
Akkor hát megnyomott egy másik billentyűt. Recsegő ellenzéki hang, mely leperegtette a bihari pontokat, mint a verkli. Tisza-Ghyczy-párti lett. De itt sem boldogulhatott.
Tiszának még akkor nem volt szüksége mamelukokra, csak férfiakra.
*
Bakay akkor megnyomott egy harmadik billentyűt, s fölhangzottak a Rákóczi-induló akkordjai. Bakay a függetlenség hőse lett, ki a németek vérét szomjúhozza. Neki országgyűlés kellett a Rákoson, király, aki csárdást táncol a Hortobágyon, miniszter, aki Bruderschaftot iszik a napszámosokkal. Egyszóval minden kellett, ami sallangosan hangzik, kellett neki az Aranybulla és nem kellett neki a Pragmatica Sanctio.
De hát ő még úgy sem kellett senkinek.
*
Fogta hát magát és még följebb licitált, szélsőbaliból republikánus lett. Elkezdte emlegetni a debreceni országgyűlést, olvasott valahol valamit a kommunizmusról, fölült erre a paripára s hirdette a demagógiát tele szájjal.
Dehát a fátum leleményes, arra kellett ébrednie, hogy még az elvtársai is idegenkednek tőle. A ház három »republikánus« tagja: Mednyánszky Árpád, Szalay Imre és az öreg Kállay Ödön idehozta ellene a szelíd, mérsékelt Törs Kálmánt, nehogy ilyen republikánus jöjjön be a parlamentbe.
Mindenki kétségbeesett volna e sikertelenségen, s visszavonult volna, csak Bakay nem. Az ő fortepianóján volt még egy ötödik billentyű is.
*
Megnyomta azt is.
Ott volt előtte az iparos-osztály, kivált Szegeden nagy lendületet vett mozgalma.
E mozgalom üdvös volt, mert az ország által kijelölt irányban indult.
Nemzeti törekvések tükröződtek vissza a szegedi iparosok nyüzsgésében.
Egyesültek, hogy tömörülve legyenek, s az egyesülés célja saját iparérdekeik kiismerése volt: mert csak ha ösmerik, akkor juttathatják azokat érvényre.
S e nagy nemes eszme, mely kiváltképp itt ápoltatott Szegeden, mely betölti a műhelyeket, mely kihangzott a pöröly- és kalapácsütésekből, mely majdan forrásává lehetett egy nemzet jólétének, e nagy eszme alá lett aknázva.
Bakay úr a politika puskaporát csempészte be a műhelyekbe, s elméje kohaján addig csiholt, míg szikrát kapott, s légberöpült a valóságos cél; csak a füstje maradt meg, hogy osztály-mozgalomban lyukadjon ki.
A gondolkozó emberek a fejeiket csóválták.
Hát hitte azt valaki, mikor az iparosérdekek gyámolítását tűzte ki zászlójára ország, kormány, hogy az iparosok abban fogják látni az ipar haladását, ha ők intézik a közügyeket?
Bizony senkisem; mint ahogy mi most nem gondolunk arra, hogy gróf Apponyi Albert vegyen mértéket a kabátunkra.
Nagy tévedés ez, nagy eszmezavar, ami a szegedi iparosköröket betölti. Nekik, kiknek annyira szívükön feküsznek az iparérdekek, nem súgta meg valami, hogy azokat veszélyeztetik, ha az iparérdekek köpenyegébe békát csúsztatnak be?
Mert azt a köpenyeget aztán ki is porolhatja a rászedett ország, hogy valahogy ne legyen többé béka benne.
És ki szedte rá az országot?
Az iparosok?
Nem.
Az iparosokat szedte rá Bakay.
*
Lassan, észrevétlenül közeledett hozzájuk, mint a kígyó. Legelőbb is elfordítá őket természetes vezéreiktől, majd elfordítá őket azon útról, amelyen eddig haladtak.
Programjában kimondta, hogy ellensége mindenféle arisztokráciának, még az észarisztokráciának is.
Éljen az esztelenség!
S az iparosok visszamondták:
Igaz! Éljen Bakay!
*
Meglett az, amire vágyott, bejutott a törvényhozásba, s hogy ő oda bejusson, meghurcolva kellett oda löketni a veszedelmes mozgalmak lajstromába ama célnak, mely az ipar gyámolításában kulminált, s mely ott ragyogott jobbról, balról, minden zászlón.
Az ötödik billentyű megnyomása használt tehát Bakaynak, hanem ártott az iparosoknak és Szegednek, mert annak az ötödik billentyűnek olyan volt a rugója, hogy kipattantotta az osztályok szerinti sorakozást.
*
Ily viszonyokat talált Szegeden Tisza Lajos. Az intelligencia szétszakadva, saját egyéni érdekei szerint csoportosul. Egy része, kivált az ügyvédek majd a néppel, majd az iparosokkal tartanak, amint ebből vagy abból az osztályból nyerik klienseiket, sőt maga a főispán mind a kettővel kokettírozik egyszerre.
Sehol a világon nem találhatni elkényeztetettebb alsó osztályokat, mint itt, s sehol erőtlenebb, elnyomottabb intelligenciát. A tekintélyek kora itt járt csak le igazán, mert nincs egyetlen olyan kiváló személy, ki csak öt biztos követőre számíthatna valamely politikai vagy társadalmi akciónál, csak azért, mert Ő áll az akció élén. Az egyéniség súlya elvész; s enélkül az erő nélkül nem képzelhető egészséges élet, de még kevésbé mozgalom.
Az intelligencia nem párt, hanem csak néhány apró klikk, melyek örökké váltakoznak, az iparosság és a nép ellenben egyletekben és népkörökben egésszé tömörödik, az egyesülés bizalommal és erővel tölti el, s ő tudja, érzi ezt, s nem akar osztozkodni a hatalomban, nem akarja magát vezettetni engedni, hanem magához ragadja a vezérszerepet.
Ily viszonyok mellett nehéz volt a Tisza Lajos szerepe. Az adott hamis helyzetek közt minő álláspontot foglaljon, hova csatlakozzék, kinek kedvezzen, vagy ha kedvezni nem akar, miként egyeztesse össze az ellentétes érdekeket?
Tisza hirtelen kiismerte a helyzetet. Bevonult a Zsótér-házba, hermetice elzárta magát mind a három osztály elől, s csak az ablaküvegen keresztül nézett le a nagy káoszba.
*
Különben is szomorú tradíciói voltak a királyi komisszáriusságnak Szegeden… Mint valami fekete árnyék, úgy húzódott itt át az emlékezeteken Ráday.
A királyi biztosról intézkedő törvény, habár nem függesztette is föl a municípium és tisztviselőinek hatáskörét, de mégis úgy bánt el azzal, mintha mondaná: »Félre bokor, erdő jött helyetted.«
Csupán maga a municípium első hivatalnoka: Dáni főispán maradt meg önérzetesnek, kevélyen mutatva rá a törvény egyetlen paragrafusára:
Ebben gyökeredzik az én hatásköröm.
S ez a paragrafus azt tartalmazta:
»A főispán ezekben és ezekben a dolgokban a királyi biztossal egyetértőleg, illetőleg annak utasítása szerint jár el.«
Minden hatalom Tiszánál összpontosult. S amint végigtekintett a Zsótér-ház első emeleti ablakaiból a messze nyúló, romokkal tarkított város fölött, lelkét XIV. Lajos kevélysége ringathatta.
A legelső impresszió az volt, hogy vagy Tisza Lajos fog érdemtelennek bizonyulni állására, vagy Szeged városa lesz érdemetlen Tiszára, mert Tisza Lajosnak kétszer könnyebb volt nagy hibákat elkövetni mint másnak, azért, mert a Kálmán testvére, de kétszer nehezebb volt Szeged elismerését kivívni mint másnak, azért, mert a Kálmán testvére.
De a legelső impresszió csak a körülmények számbavetése volt, s az is csak hozzávetőleges: az idő kivetkőzteti alakjukból még a számokat is, s az eredmény letörli, mint a szivacs, a találgatásokat.
Szeged akkor nagyon beteg volt. S senki sem türelmetlenebb, mint a beteg. Felhők látása gyötri, erdők zúgása ingerli, a levegő fojtogatja. S bármelyik oldalán fekszik, mindig a másikon volna jobb.
Tisza Lajost nem fogadták melegen. Mintha valami démonok ingerelték volna a közvéleményt, az mérges kezdett lenni rá. Aggodalmak keltek, panaszok támadtak. Miért? Honnan? Senki sem tudta, s mégis mindenki érezte.
Csoda-e tehát, ha a viszonyok által megbénítva, terv és a lángelme csodaereje nélkül nehéz volt a kezdet, nem lett nagy koncepciójú a rekonstrukció, sőt alapjában elhibázott lőn egyoldalúsága miatt?
De eltekintve ezen egyoldalúságtól (mely sok részben éppen talán a viszonyokban talál, ha nem is mentséget, de legalább magyarázatot) azon szűkebb határok közt, melyekben a Tisza látköre és ereje kitűzte a törekvések fő pontjait, egy sok tekintetben sikerült munkálkodást kell konstatálni.
Ha nincsenek is megvalósulva a fényes álmok izgatott agyvelők csodálatos víziói egy tündérszépségű új Párizsról, Szeged létele biztosítva van.
Nagy föladat volt, s teljesítése nem oly könnyű, mint hinni lehetne.
Az Aladin csodalámpája kis szerepet játszott itt. Bár néha-néha megnyomta rugóit annak is, s midőn Pauler igazságügyér egy csomó indok kíséretében múlt év október 15-ére visszatelepíthetlennek nyilvánította a törvényszéket, Tisza Lajos hatalma egész erejével írta vissza a miniszternek: »A fölhozott okok közül egyet sem találtam olyannak, mely arra késztetne, hogy határozatomhoz ne ragaszkodjam.« S a miniszternek engednie kellett.
De nemcsak a miniszterelnöktől kölcsönzött hatalom ügyes fölhasználása támogatta Tisza Lajost sikereiben, hanem személyes tulajdonai szerezték azt meg neki.
Úgy tűnik ő fel, mint az orvos, ki mérges, kártékony füvekből főzi a legjobb medicínákat. Excentrikus eszközöket használt föl céljaihoz.
Arisztokratikus légkört teremtett maga körül itt a demokrácia fészkében. Úgy akarta meghódítani az embereket, hogy távol tartá magát tőlük.
Siket volt minden panasz előtt, hogy igazságos lehessen. S megorvosolt minden panaszt.
Sohasem ígért semmit. S többet teljesített, mint amennyit elhittünk volna neki, ha ígéri.
Harcot folytatott ellenünk – hogy mindenkit legyőzzön – a mi számunkra.
*
Hajthatatlan volt, szívós maradt, tetteit a tapintat vezette, s még azok is, amelyeket kezdetleges alakjukban el lehetett ítélni, félremagyarázni, mind egy közös pontban, Szeged érdekeinek keresésében futnak össze, s megvilágítják az ő egyéniségét s összes törekvéseire a tehetség, erő és nemes gondolkodás bélyegét nyomják rá.
Körülbelül lejárt ember volt már. Mint miniszter kevés nyomát hagyta működésének. Lefutott pályáján nem látszottak oroszlány[!] nyomok. Az ország nem ismerhette egyébként mint közönséges nagyúrnak, aki a felszínen úszik. Nem kapott tőle nagy dolgokat, de nem is várt, sem most, sem a jövőre.
S most íme, az történt vele, ami Ornan lovaggal, aki fényes királyi udvaroknál kereste a Dicsőséget, míg végre kifáradva, eltikkadva igénytelen kunyhóban találta meg parasztleányka képiben. Egyszerű, fehér kötény volt rajta, s mezei virágot tartott kezében…
*
Megérdemli e dicsőséget, mert energia, fáradhatlanság, türelem, hatalmas kinyomata az önállóságnak, az önmegtagadás és mérséklet félreismerhetetlen ereje kell, hogy diadalnak magja legyen.
Szépen jellemzi Tisza Lajost, hogy midőn a Polczner-féle közgyűlési felirat következtében konfliktus támadt közte s a város között, s azt tanácsolták neki barátjai, hogy függessze föl a köztörvény hatóságot, így szólott:
– Ez bizonyára könnyebbségére szolgálna a mi feladatunknak: de ha én hozzá nyúlnék mint alkotmányos ember a város autonómiájához, azt csakis indokolással tehetném, s ebben az indokolásban kénytelen volnék, hogy magamnak igazságot szerezzek az ország előtt, Szegedet eláztatni. S én inkább tűrök, hogysem Szeged jó híre szenvedjen csorbát.
E sokhelyütt kitündöklő nemes gondolkozásmód szerezte meg számára a jobbak tiszteletét, s e tisztelet volt legnagyobb garanciája az elért sikernek, ez fedte be fényével azon nagy árnyékot, melyet az újjáalkotási mű elhanyagolt oldala vet.
*
De szóljunk erről az oldalról már egyszer bővebben, hogy megértse az olvasó, hol követte el a hibát azon férfiú, ki a részletekben cirkumspektus tudott lenni.
Mutassuk ki, hol tévedett s miben, mert hiába, rendszerint csak a lángelmének vannak tökéletes alkotásai.
S Tisza nem lángelme. Műve azonban mégis könnyen sikerülhetett volna teljesen; azon ambíció, mely benne buzog, rásegítette volna, ha nem vegyül abba a hiúságból is sok, s ha nem a felületességet keresi és nem szalad a külső siker árnyéka után.
Mikor kezébe vette az újjáalkotás ügyét, érezte, hogy nagy eszközökkel rendelkezik. S ez eszközöket fölhasználta mind; többet tett, mint amennyit várnunk lehetett.
De az alap, a kiindulási pont helytelen.
Úgy tett, mint a hadvezér, ki a harctéri bulletinok kedvéért vívja az ütközetet. Megnyerte a csatát, mindenképp megnyerte volna, de hogy nagyobb bravúrral győzhessen, odadobta martalékul az embereket. Mert jólesik neki, hogy a hadibulletinben fényesebb siker lesz konstatálva.
Tisza is várost akart itt építeni, magas falakat, amik nagy eredményeknek fognak látszani.
Potemkin városa lesz – de a tyúkhús nélkül a lakosok asztalán.
*
Így rekonstruál Tisza Lajos, lehet tudva, lehet nem tudva.
Ő úgy gondolja, magas falak, imponáló háztömbök hirdessék, hogy ő itt járt. Ha ő arról álmodott, hogy ezernyi kémény felhőkbe kapaszkodó füstje rajzolja le ködbetűkkel a Tisza nevet, arra elfelejtett gondolni, hogy ahonnan ered az a füst, azt a tűzhelyet koldusok ülik ott benn majd körül.
Látszatra, hatásra van számítva a rekonstrukció. Mert hogy jól vannak-e lakva az emberek, van-e valami bajuk vagy nincs, azt úgysem lehet meglátni. Vagy ha lehet, ki gondolna azzal, mennyire járult e jóléthez a királyi biztos?
Olyan rekonstrukció kellett hát, amit a szem azonnal észrevegyen, hogy Tisza Lajos is azonnal kivegye a magáét a dicsőségből.
S ezért van elhibázva az újjáalkotás műve sarkalatosan. El van hibázva, mert erőltetett város fog épülni, s a rendszeres fejlődés helyett szükségszerűen a hanyatlás lejtőjére hág.
Régi magyar szokás: mutatni és mindenáron mutatni. Ez csillog ki itt is. A könyöradományok építő anyagokban való kiosztása, az építkezési kölcsön, s az építkezésre való forcírozás annyi meg annyi mesterkélt neme, mind a jelzett cél felé gravitál.
Igaz, hogy Tisza intencióit indokolni is jól lehet.
Mert ha itt nagy város lesz – úgy okoskodtak fönn a Zsótér-házban –, majd csak kerül abba lakó is. S aki ide kerül, legyen akármilyen nemzetiségű, itt ugyan magyarrá válik.
Tisza Lajos reményeinek vitorláit egész odáig feszítette ki, míg Szegednek százezer lakója lesz. Képzelete e pontnál pihen s mulat édesdeden. Nem ok nélkül, mert tagadhatlan, hogy önállóvá csak akkor válik egy város, ha lakossága fölül van a százezren. Azon innen kiskorú, s a kontinensen észre sem veszik, azontúl pedig már egészen a maga ura. A világpiacon neve van és hitele.
De ha az érem megfordított oldalát nézzük, ott viszont azt kell látnunk, hogy az építkezés forcírozása oly pangást és krachot fog előidézni, s annyira ledevalválja azon házak értékét is, amelyek megmaradtak, hogy az egy új katasztrófa lesz megint.
Ez elszegényítés nyomán lehet, egy nagy kereskedelmi város virágzása indul meg majdan, de az elszegényített elemek – Szeged mostani lakosai lesznek.
*
Egy felvidéki megyében történt, hogy a rémuralmat gyakorló Deák-párt teljes diadalokat akarván produkálni, az egyetlen ellenzéki (Tisza-párti) képviselőjelöltnek elfogatását határozta el egy értekezleten.
A szolgabíró, egy fiatal, ambiciózus tudós, kire az elfogatás bízatott, ahelyett, hogy azt szó nélkül elfogadta volna, hosszabb beszédben kezdé fejtegetni, vajon helyes-e az elfogatás, vagy sem.
»Mert uraim – úgymond –, minden dolognak két vége van…«
»Elhiszem, öcsém! – kiáltott bele a hatalmas megyei urak közül valamelyik – hanem akkor nem is leszel soha vicispán!«
Nem is lett, de még szolgabíró sem. A követjelölt pedig rab lett a választásokig.
E hatalmas megyei oligarchák egyikét látom minduntalan Tisza Lajosban.
Az a légáramlat van itt is, ami ott a megyeház márvány termeiben csapkodta az ajtókat. Itt is csak egy oldalát látják szándékosan a dolognak.
*
Pedig a rekonstrukciónak csakugyan két oldala volt.
A nép, az egyének, akikért igen kevés történt, akiknek a kedvezményt is úgy nyújtották, hogy alig volt benne köszönet, s a város, a »köz«, amelyért viszont több történt, mint amennyi elég hogy harmóniába legyen a másik tényezővel.
S az is, mi a közösért történik, mindig az egyének vállára nehezül, azon egyénekre, akik a közösben mindenüket elvesztették, de most csak nagy nehezen fognak nyerni valamit a közösben valamikor.
Az ideiglenes építkezések – e költséges hidak a nyomorúsághoz – többet ártottak, mint amennyit érnek a nyújtott kedvezmények; a kisajátítások és segély-kiosztások későre maradása, a kölcsön megnehezítése mind az egyesek kárára esik erősebben, mint a közre. Sőt mindezek a köznek való kedvezés miatt történtek így.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Kétséget nem szenved, hogy Tiszának a város, a jövő felé illett gravitálni – de nem oly aránytalanul nagy mértékben, mert nemcsak a hatezer rombadőlt ház értetődik a rekonstrukció alatt, hanem a végpusztulásra jutott hetvenezer magyar is.
Azok a házak nem fognak magyarul megszólalni.
Ez a hetvenezer ember beszél és érez magyarul: ezt kell vala megmentenie az elpusztulás- és szétszéledéstől.
Franciaországban vagy egyebütt, hol egy nemzetiség van, s hol egy elpusztult lakosságot hasonló ajkú lakosság vált föl, bár szorosan ott sem lenne humánus, mindamellett megengedhetőbb az ilyen irány, mert ott csak annyi egy város új benépesítése, mintha valakinek az előbbi foga helyett egy másik nő: de itt nem lett volna szabad elhanyagolni a lakosokat, mert a mostani lakosok a város – az a város, amelyért áldozatot hozni érdemes az országnak.
»A jövőnek dolgozunk!« – szokta mondani Tisza Lajos.
Ám húsz-huszonöt év múlva tán érezni fogja az ipar, a kereskedelem, sőt még a mezőgazdaság is a közösnek tett nagymérvű befektetések áldásait. S ezáltal érezni fogják az egyesek.
Meglehet –, de minek a fű már, ha a bárányok kivesztek?
*
Mindezek tekintetbe vételével lehet-e sikerültnek mondani a rekonstrukciót?
De lehet-e vajon elítélni?
Lett volna-e méltányos kulcs, mely szerint a lakosság is rekonstruáltassék, s e kulcs, bármilyen legyen is, keresztülvihető lett volna-e a kaotikus zavarban, melyet Tisza Szegeden talált, s mely az osztályok természetellenes álláspontjában fekszik?
A »demokrácia városa«, mint ahogy Szeged magát szereti neveztetni, nem valami dicséretes titulus.
Ha az államban szögletes minden anakronizmus, szögletes az is, ami korai.
Ami Szegeden demokráciának látszik, az csak az arisztokratizmus paródiája.
Az emberek önként érzik meg természetszerű szükségét a vezetőknek az arisztokráciából, s mert benne van e szükség a vérben, kipattan az ott magától.
S e pattanások nagyon aggasztók, mert mérgesek.
Elvetik a kiváltságos osztályt a szegediek, s mindjárt teremtenek egy másikat az iparosokban.
Azért, mert valaki kézi munkával keresi a kenyeret, lehet az államnak olyan tisztességes tagja, mint a többi, de nem bírhat kiváltságokkal. Mert nem az a demokrácia, hogy egy osztálytól a másikhoz jusson a hatalom, hanem hogy valamennyi között eloszoljék.
Itt Szegeden pedig akként magyaráztatik az iparemelés, hogy az iparosok hatalma, befolyása növekedjék a közügyekben, a politikában – amikhez nekik mint iparosoknak a saját speciális kérdéseiket kivéve semmi közük.
A közügyeket vezessék az összesség megbízásából azok, akik azt a mesterséget tanulták.
*
Nem apró dolog ez, amiről most szólok, mert itt ötezer magyar iparűző van egy csomóban, messze túlhaladva az intelligencia számát, tehát Szeged az irányadó a magyar iparos osztály jövő fejlődésére nézve is, nem Budapest, hol az egyesülési szellem is kisebb, s hol az iparos osztályok folytonos váltakozási processzusa nagyban hátráltatja a tömörülést, de ami iparos élet van is, az idegen jelleget ölt fel. Itt az anyafészek. Aminő bélyeg nyomódik itt ez osztályra, olyan lesz az mindenütt a magyar városokban.
S itt bizony nagyon veszedelmes tulajdonokat vesz föl az iparos élet.
Eddig még nem merte nekik megmondani senki. Mert ez az osztály az, melyet fölülről dédelget a kormány, engedve a divatos jelszónak, »emeljük az ipart«, s magát és a világot akként ámítva, hogy mert az ipar emeléséhez nincs elég esze, s tán ereje sem, az iparosokat gügyölgeti[!].
Itthon pedig az iparos osztály, mert tömörült, s mert ferde látköre ábrándokat és hiú célokat mutogat neki, magához ragadta a hatalmat a közügyekben, s mindenkor, ha alkalma nyílik, siet azzal ferde irányban élni, itthon tehát szükségképpen úgy tekintik, mint hatalmi tényezőt, s mint ilyennel paktál vele főispán, politikai párt s mindenki, aki boldogulni akar.
Hibáit legyezgetik, hiúságainak, álérdekeinek hízelegnek – s ezzel folyton jobban szédítik el fejét, növesztik hatalmát, mely végre is az ő saját nyakát fogja szegni, s egyre mélyebben rántják a hínárba.
És soká nem akadt ember, aki megmondaná nekik, hogy észre térítse:
»A ti főladatotok a munka, nem a kormányzás és uralkodás. Mihelyt uralkodni akartok, ellenségeivé váltok a hazának, mely hasznos polgárokat remélt belőletek. Ha demokráciát akartok, ott az intelligenciát illeti az uralkodás: az elmét a gondolkozás, a kezeket a munka.«
Elmondtam nézetemet, bár tenné azt nyomatékossá az igazság, – mert nem kívánom, hogy jósszavam beteljesedjék, de bizton tudom, hogy ha az iparos mozgalmak a szegedi iránylatban fognak fejlődni (s minden azt mutatja, hogy úgy fognak), nemsokára megjön az idő, hogy ország kormánya s a nemzet jobb fiai, kik e mozgalmat megindították, ellene fordulnak, hogy azt az államfejlődés veszedelmes fattyúhajtásaként gyökerestől kitépjék.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Hogy pedig ez így van Szegeden, annak az intelligencia gyámoltalansága az oka. Mert minden eső sarat csinál, épp ahogy minden fejlődő mozgalom, s így az iparmozgalom is míg teljesen kiforrná magát, hibákban leledzik, de ezeket elnyesegetni az intelligencia dolga lenne s annak róható föl mulasztásul a mai iparos-uralom, mely immár a hatalom feje fölé nőtt, s melyet az iparos-egyletek és higgadt vezetői Rainer Ferenc, Lemle Miklós, Schütz Antal sem bírhatnak helyes mederben tartani, mert a nem szabályozott erő most már fölülhaladja a vezérek ellenállási képességét, s gáttalanul vágja a medret – mely a lendületet vett magyar iparnak is sírja lehet.
Tisza Lajos azonnal észrevette ezeket, amint idejött, s vajon lehet-e hiháztatni, hogy a nagy feladat mellett, mely vállaira nehezült, nem kívánt belebocsátkozni a szétzüllött köz- és társadalmi élet rekonstrukciójába is?
Szép feladat lett volna az, s elengedhetetlen föltétele egy igazi, minden irányban kiterjeszkedő rekonstrukciónak, s neki módja lett volna hozzá, mert bír az amalgamizálás erejével és tehetséggel: irányt adni a társadalomnak, tartani a gyeplőt, egyesíteni az erőket, kiirtani a hibákat, s összehozni azt a testet, amely az uralkodást átvegye utána s magát erre mintegy előkészítse, s mely mint erre prognosztikált tényező, nemzedékről nemzedékre önmagától foglaljon el minden talpalatnyit, mihelyt üresen marad.
Provinciális városnak nagy jövője csak így lehet. A köz- és társadalmi életet ha a konszolidált »Erő« vezeti és nem a »Véletlen«.
*
Tisza azonban vagy nem tartotta föladatának, vagy restellt a darázsfészekbe nyúlni, hol lehet semmire sem megy, s még kockáztatja azon sikereket is, melyeket így elért – túltekintett tehát az embereken, hagyott mindent és mindenkit a maga útján, nem avatkozott semmibe, bezárkózott a saját udvarával minden benyomás elől, sem rontani, sem javítani nem akarva, s csak akként tekinti az embereket és viszonyokat, amint és amennyiben azok terveivel összefüggésben állanak.
Előtte egy szebb, egy másik, egy új Szeged képe áll, a jelenlegi embereket úgy veszi, mintha azok is olyanok volnának, mint az ideiglenes épületek.
A Börcsök-mozgalom nem alterálja, még élcet sem csinál rá. Mi köze hozzá? Hisz az is még a régi Szegedé!
Sőt ott is, hol okvetlenül intézkednie kellene, azon hatáskörben, melyet a belügyminiszter külön reá ruházott, ott is mesterségesen odáz el magától minden alkalmat, mintha restellne viszonyaink azon részébe benyúlni, melyek nem érintik a rekonstrukciót.
Ideges, mint az arisztokrata Lassalle, mikor egy munkás kezét kellene megfognia, hogy azt vezesse…
Senkit nem ösmer, és ösmerni nem akar.
Ebédjeire a deputációkat invitálja, és »alkalomszerűség« nélkül senkit. Megszeretni nem tudott senkit, s mutatni sem akarja, hogy megszeretett valakit.
Úgy tűnik föl előttem, hogy egy hasonlattal éljek, mint aki egy szállást akar fényesen berendezni, s ha elképzeli lelkében, minő szép lesz az, szinte kéjeleg a látványban, hogy most még mennyi benne a lom.
*
Nehéz eldönteni, hogy kishitűség volt-e Tiszában elhanyagolni a társadalom és a közélet regenerálását, s szemmelláthatólag megvonni az ország intenciójával szemben a jelenlegi lakosoktól a köz javára a kompetens kedvezményeket, vagy egyszerűen – előrelátáson alapuló okosság.
Mert kérdés, hogy a jelenlegi egészségtelen közviszonyok mellett, midőn lelketlen és értelmetlen agitátorok hintik a konkolyt az osztályok közé, midőn az intelligencia háttérbe szorulva, a közgyűlés és a közigazgatási tisztviselők megbénítva demagóg és mindenféle befolyásoktól, nem képesek átgondolt, tervszerű működésre, hanem esetről esetre való életfenntartási politikát követnek, gyakran a legnagyobb kárára a városnak, – nagy kérdés, mondom, hogy az örök vacillálás közt tehetetlenségbe süllyedt hivatalos elemek mellett nem-e veszett volna kárba teljesen minden garas, mely az egyesek fölsegítése útján adatik át a természetszerű fejlődés számára?
Ha keltek ilyen aggodalmak Tiszában, – akkor lehet, ő látott csak jól.
S hogy igazságtalan volt – a jövő kedvéért: a mai nemzedék bosszankodhatik fölötte, de el nem ítélheti emiatt.
Én pedig csak azt jegyzem meg, hogy ez esetben jelleméből ki nem magyarázhatom tettét.
Ő, a skrupulózus ember, hogyan tudott ily merész lenni?
Mert olyat tett, amiben a jövő nem igazolhatja.
Tette indokát éles szem láthatja csak, de az sem bizonyos benne, hogy helyes-e?
S nem lehet soha azzá.
Nem lehet bizonyosság még ő maga sem.
*
Tán nagyon széles mederben, s komolyan írtam meg a füzet e fejezetét, mely Tisza fotografiája helyett inkább a helyzet képének ütött ki: hanem elvégre is a teremtett állapotok az a tükör, amely őt leghívebben mutatja. S ezzel nem a céltól távoztam.
Tisza Lajos ideges ember, sok tekintetben kicsinyes, és minden apróság bosszantja.
– Sehogy sem bírom – panaszolja egyszer Horváth Gyula – a királyi biztost kigyógyítani abból a hibájából, hogy a helybeli lapokra is hallgat.
S íme az történt, hogy éppen Horváth Gyula volt az első, ki a legjobban elérzékenyült az első szóra, mely nyomtatott betűkkel ellene irányult.
De ez nem vált szégyenére sem Horváth Gyulának, s még kevésbé válik Tisza Lajosnak, kinek éppen a részletek a force-a, s apróságokból csinál alkotásokat, míg ellenben a zsenik alkotásaikat, mely agyukból kipattant, odadobják nagy vonásokban, hogy dolgozza ki a részleteket más.
Aki a kicsinységekből épít mozaikszerűen, éppen olyan nagy lehet, mint a zseni, mert nagy emberek mértéke – alkotásaik.
Az az egy azonban bizonyos, hogy aki a kicsiségekből épít, annak nem szabad azokat kicsinyleni; az egyes tégladarabokat, a homokszemeket is tekintetbe kell vennie.
S ez Tisza Lajosnak a legszebb tulajdona.
Az ő kicsinyessége az ő nagysága.
*
A váracs megszerzése, az állandó híd, a rakpart, a kölcsön, a körtöltés, mindmegannyi nagy előny kivívása, nem jellemzik őt annyira, mint azon hangyaszerű türelem, mellyel például messziről kerülgeti s fokról-fokra elősegíti a Somogyi-könyvtár megszerzését és a percsórai ügy végmegoldását. Oly lassan, oly szívóssággal és oly észrevétlenül őrölte le az akadályokat, mint a szú… az övéit.
Mikor ezen utóbbi kérdés már annyira akut lett, hogy a kiegyezkedés majdnem lehetetlenné válik, egyszerre megkerülik a grófot arról az oldalról, ahol legkevésbé gondolta, s megtalálják lassan, tapogatózva az utat – szívéhez.
A királyi biztos mellett Horváth Gyuláé az érdem, ők ketten semmisítették meg »Szeged tengeri kígyóját«, mely úgy volt éppen körültekerődzve Szeged életfáján, mint ahogy az öreg Aeskulap apó botján szokott lenni, a patikák címertábláin.
De lehetetlen itt ki nem emelni magát a fiatal Pallavicini Sándor őrgrófot is, ki a jogaira büszke főúr volt, amíg jogokról beszéltek, s menten hazafi lett, mihelyt ezt a húrt érintették. Igazi magyar embernek bizonyult, ki »jussait nem hagyja, de ha vele bánni tudnak, az ingét is odaadja«.
Vele pedig nehéz volt bánni tudni, kit olyan hatalmas cerberus őriz, mint Radenich János: az uradalom nagyeszű igazgatója.
Hanem attól a könnytől, melyet a király »itt« hullatott, még a cerberusok is szelíd kezes bárányokká változnak…
Ez az a víz – mondaná Komjáthy –, melynek mégis nagyobb ereje vagyon a bornál.
*
Az olvasók csodálkozni fognak, hogy miért nem írtam Tisza Lajosról karikatúrát, amint azt e füzet természete megköveteli, de megvallom, bár az nekem könnyebb lett volna, nem tartottam a jóízléssel megférőnek, hogy őt, aki a rekonstrukciót annyira komolyan vette, én, hacsak tréfából is, ne vegyem komolyan.
Mert bizony nagy megerőltetés kell ahhoz, hogy egy ember, aki az Indiákon járt, aki a turfokat taposta és a női boudoárokban lejtegetett, most két álló esztendeig otthon hagyja a veres frakkot, és a Jankovich Miklós nagy csizmái nyomára lépkedjen, utána nézve minden talyicska földnek, melyet a védgátakra töltenek, vigyázva minden egykedvű vállrángatást, küzdve közönnyel, sokszor rosszakarattal, ültessen és gyomláljon – másoknak.
Az ellenzékeskedési viszketegnek is van határa, s ha nagy hibákat találni is működésében, azt el kell ismerni, hogy ő azokat nagyrészt el akarta kerülni, s hogy érdemei erősen alányomják a serpenyőt.
Skrupulózus természete oka a lassúságnak, s a lassúság azon megbénító hatásának, mely minden irányban érezhető.
De éppen skrupulozitása eredményezte a rekonstrukció egyes fázisainak sikerült megoldását is, mert lelkiismeretes gondosság, bizonyos összhangzat és arányosság jellemez mindent, ami történt s ami történik, még a (bizony elég kicsiny) munkaerő felosztásánál is, mintegy kiérezzük a rendszerességet, az emberismeretet és az egyéniségek tanulmányozását.
A nép nyelvét tudó Komjáthyt a kisajátítási bizottsághoz teszi Tisza Lajos.
Az erélyes Jankovichot a végrehajtásokhoz.
A szelíd Szluhát a könyöradományokhoz.
Horváth Gyulát pedig gondosan megóvja a személyi ügyektől, hol az elkoptathatná azon nimbuszt, amelyre szüksége van nagyobb dolgok kivitelében.
Mit is bírna tenni Horváth Gyula itt, hol mindenki kedvezményt akar, ő, ki mindenkinek kedvezni akar, kit a »királyi biztosság jó szívé«-nek nevezett el a nép, e címmel nyújtva neki koszorúnál szebb elismerést.
S mert »csupa szív«, Tisza felismerte, hogy csupán észnek lehet használni.
*
Ezekben mondtam el, fölületesen és általánosságban, ami Tiszáról s vele kapcsolatosan tollamban volt.
Összes érdemem az, hogy igyekeztem igazságos lenni.
De talán csakis igyekeztem.
Mert némelyek megítélésében és fölfogásában félrevezethetett az ellenzéki pártállás, némelyekben ismét félrevezethetett a szimpátia, a magyar dzsentri e még hatalmasnak maradt dinasztiája iránt, ki bátyjával együtt itt áll még, s midőn az egész osztály pusztulóban van, mégsem az arisztokráciára támaszkodik, hanem erejével még egy utolsó fényt vet azokra búcsúzóul, kik lemondtak a csillogásról, hogy élhessenek, s kik meghalnak, mert nem csilloghatnak.
Mikor a mécs lángja utolsót, nagyot lobban és kialszik örökre!…
Ez a láng a Tisza-éra. Még egyszer kezébe veszi a Tiszák révén a hatalom gyeplőjét a középnemesség, a »hajdani nemzet«. Beül az államméltóságokba, főispáni székekbe,… de tagjai lankadtak, lépései bizonytalanok, s a rá vetett sugarak nem melegítik többé, csak szúrják…
Érzi már maga is, hogy ez a bágyadt fény a ravatalhoz kíséri, s annak az utolsó pompájába megyen át.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
A dzsentri el fog enyészni a Tiszák hatalmával együtt, Kálmán politikai működését fölváltják jobbak vagy rosszabbak, csak a történelem őrzi meg az időnek, s az idő elhalványítja.
De a Tisza Lajos jelen műve megmarad, és beszélni fog sokáig sokat.
S amit beszélni fog, az lesz az igaz, – nem pedig az, amit én mondtam.
