A »BUDAPESTI SZEMLE«
A »BUDAPESTI SZEMLE«
Irodalmi viszonyaink mellett, a »Budapesti Szemle« megjelenése majdnem mindig irodalmi esemény.
Nagy dicséret ez kétségkívül a »Budapesti Szemlé«-re, de nem hízelgő irodalmunk jelenlegi állapotára.
A »Bp. Szemle« többnyire gazdag és változatos a tudomány és irodalom majd minden köréből.
Ilyen most is.
Salamonnal kezdődik, aki hosszabb cikket kezd »A közös ügyek és a forradalom«-ról. Az első közleményben érdekes történelmi reflexiókat és motívumokat állít össze, a fundamemtum azt mutatja: egy nagyobb szabású becses tanulmányhoz.
Az »Anglia irodalma Viktoria idejében« című rendkívül érdekes tanulmányból, melyet Belényesi fordított le angolból, közölve van a harmadik befejező rész.
Legbővebben szól e rész a regényirodalomról s általában a költészetről, s kimondja, hogy az utóbbi alábbvaló az előbbieknél. Név több van benne, de nem oly nagy nevű. Úgy látszik – végzi –, hogy a regényköltés jelenlegi iskolája a francia politikusoktól kölcsönzött kifejezéssel élve, kimerítette mandátumát. A szenzációs regénynek megvolt a maga napja, és e nap csak epizód, félbeszakítás volt. A realizmus megtette mindazt, ami tőle telhetik. Szúrós részletei, közönséges gondokból és nagyravágyásokból álló triviális körei, kicsinykés kísértései, könnyű szerelmeskedései, úgy látszik, már valahára kimerítették vonzó erejüket s apadó lélegzetökkel új kiindulást sürgetnek a regényíró számára. Talán a közszükség a legújabbkori regényben meghozza az új segélyforrást. Talán, hogy új életet nyerjen, regényköltészetünket még egyszer bele kell mártani a romantika régi szent forrásába.
A következő cikk »Magyarország adórendezésé«-ről szól 1780-ban. Marczali Henrik ez érdekes tanulmányának ismertetését a következőkben kapjuk »figyelmes« kézből.
Azon szoros összeköttetésnél fogva, melyben a gazdasági viszonyok a politikai s műveltségi viszonyokkal állanak, hazánk múlt századbeli adórendszere anyagot nyújt arra nézve, hogy különböző részeinek egymáshoz való viszonyára és fejlődésére vonhassunk belőlük következést.
Az ország összes egyenes hadiadója 1780-ban a Bánság egyesítése után 4.392,911 frtot tett ki. Közvetett adó nincs. A nemesség és papság nem fizet. Ezen adónak aránylag legnagyobb részét az északnyugati megyék viselik. Ezeknek kifejlett ipara és kereskedelme ennek elviselését lehetővé tette, délkeleten pedig a török hódoltság földén még nagyon gyér a népesség. Már a 18. század folyamában huzamosan halad a Felföld hanyatlása az Alföld emelkedésével. Az Alföldön, a Dunántúl p. o. egzekúció és adóhátralék elvétve sem fordul elő, míg északnyugaton elég gyakoriak. Még 1723-ban 12 alföldi megye csak körülbelül 490.000 frt adót fizetett, 1780-ban már 700.000-nél is többet. Ellenben 12 felföldi megye adója 1723-ban 1.600,000, 1780-ban már csak 1.450,000, 1847-ben csak 1 millió.
Ez az átalakulás nemcsak gazdasági tekintetben megy végbe, hanem népesség dolgában is. A 12 alföldi új megye népessége 1798-ban 1.538,000 lélekre ment, 1847-ben 2,845,000-re; a 12 felföldiben 1787-ben 1.589,000 lakott, és ezek 1847-ig csak 1.943,000-re szaporodtak.
Nemzetiségi szempontból ezen fejlődésnek az volt az eredménye, hogy a magyar nyelvű megyék és vidékek a dolgok természeténél fogva sokkal gyorsabban növekedtek mint a hanyatló nagy stationarius tót megyék. A 12 alföldi és dunántúli megye egy úttal a legtisztább magyar vidék, a felföld német.
Ennek szükségszerű következte pedig az volt, hogy a hatalom, a befolyás is, az ország é. ny.-i részét bíró főnemesek és főpapok kezéből az alföldet bíró köznemességébe ment át.
A német, tót vidékek szaporodó népessége pedig nem költözött Amerikába, hanem magában Magyarországban, annak is fejlődő részeiben talált új hazát.
Felméri Lajos »Oxford és Cambridge«-ről ír, s amiről a két város híres, egyetemeinek kormányzatáról, az oktatásról s általában az egyetemi életről.
És most… menjünk át egyik legérdekesebbre, Asbóth János cikkére »a magyar birtokos osztály hanyatlásáról«.
Legújabban Láng Lajos írt tanulmányt e kérdésről; Szontagh Pál is beleszólt.
Asbóth cikke a kettő között áll. Szontagh kissé túlkonzervatív eszméket pengetett, Láng pedig – ha lehet olyan – némelyek szerint túlliberálisokat.
A kérdés, melyről Asbóth ír, aktuális, úgyszólván égető. Mindenki pengeti, mindenki panaszkodik a magyar dzsentri pusztulásán. Egy sóhajtás az, mely minduntalan felhangzik, halljuk lépten-nyomon.
Asbóth cikkére legközelebb visszatérünk oly részletesen, amennyire megérdemli e tanulmány, mely sok új vonással s sok oldalról megvilágítva állítja elénk rövid tömörségben a tárgyat, mint még senki sem őelőtte; csak kevésben tér el nézetünk az övétől. Az ő felfogása konzervatív s közelebb áll a Szontagh Páléhoz, mint a Láng Lajoséhoz. S ez az egyetlen hibája. Sok igazat mond el, s következtetésül bizonyos paktumra lép a liberális felfogással, azon meggyőződésre jutva, hogy a nemességből elszármazó földbirtok új tulajdonosai fogják pótolni amaz osztályt, mely oly nagy tradiciókkal bír, s ennélfogva az az osztály örökkön-örökké élni fog az új osztályban is.
Róth Samu »A tengerek eloszlásának változásáról« ír egy szakcikket.
A szépirodalmi részben Asbóth Oszkár fordításában Naumov Miklós »Bűnbánó« című elbeszélését olvassuk s Erdélyi János hagyományából három költeményt, melyek közül az »Este« címűt a Szemle tisztelt szerkesztősége szíves engedelmével lapunk mai mellékletén közöljük.
Az »Értesítő« néhány többé-kevésbé jelentékeny könyvismertetést tesz, köztük a Kossuth Lajos könyvéről is.
Olyan kiválóan szónok ő – úgymond –, hogy tulajdonképp alig is lehet író. Minden, amit ír, retorika.
Bátor ítélet Kossuthról, sok igaz van benne, de azért talán mégis kemény.
Kossuth nem író, ő maga sem gerálja magát annak (legfeljebb túlbuzgó hívei), ő egyszerűen memoárjait adja ki. Megírta, ahogy tudta. Ő annyira »kivétel« nekünk, hogy a kritika – ostorának csattanása ellenében – aligha fogja a Szemle előfizetőinek számát szaporítani.
