A MAGYAR DZSENTRI
A MAGYAR DZSENTRI
Semmi sincs annyira napirenden Magyarországon, mint minduntalan felsóhajtani: pusztul a dzsentri, vége van, elvész a középosztály anélkül, hogy egy másik osztály támadna, mely átvegye a kötelességeket, amiket olyan nemesen betöltött az előbbi.
Más államokban nincs meg ez a kérdés. Legalább nincs meg az ő aggodalmas voltában. A birtokváltozási processzus kétségtelenül mindenütt folyik, de nem így. A századok előrlik a neveket s újakat hoznak fel; de ez csak olyan – jegyzi meg egy politikai író –, mint a fogzás. Új fog nő a régi helyén s éppen olyan fehér, olyan jó és olyan erős, mint az előbbi.
Nálunk egy kicsit másképp van: a régi fogak helyett hamisakat rak be az idő. Nálunk nagy dolog az, hogy a középosztály pusztul; nemcsak nagy következményű társadalmi és politikai kérdés, de egy nemzeti panasz, egy zokogó szó mely belevegyül örömeinkbe keserűségnek, mely végigsüvít az országon, s mindenki megborzong tőle, mely mint a közeledő földrengés, megrázza a falait annak a vékony épületnek, amit ma Magyarország alkotmányának nevezünk.
*
Sóhajtoznak, panaszkodnak, de behatóbban a kérdéssel még alig foglalkozott valaki. Mindössze Szontagh Pál, nógrádi, az Ellenőrben, ki konzervatív irányból nézi a dolgot, s sötétebbnek látja a következményeket, mint valóban lesznek. E cikkekre Láng Lajos orsz. képviselő s jeles publicistánk felelt a »távozó és közeledő Magyarország« című cikkeiben, melyek Szontagh Pál elmefuttatásával együtt külön füzetben is megjelentek. Láng modern szempontból nézi a dolgot, a demokrácia szemüvegén, izmos érveléssel mutat rá a kiegyengetett útra, melyen a jövő kor középosztálya jönni fog, mert jönnie kell, s megnyugtatni kíván, a nemesség számára megásott sírra mutatva, amint bizonyítani törekszik: meg fog halni, de hiszen meg kellett halnia.
E nézetkicserélés óta, melyeknek mindenike figyelemre méltó volt, sőt a Láng Lajosé, hogy úgy mondjuk, bizonyos államférfiúi magaslaton állott, nem hallatszott sokáig semmi hang. Mert nálunk még ilyen kérdés is, mely a nemzet nagy részének pragmatikus létérdekeivel foglalkozik, sem képes mélyebb hullámokat verni.
Az emberek elolvassák, leteszik és azt mondják: »Ennek a Szontagh Pálnak igaza van.«
Azután olvassuk a Láng Lajosét, és annak is igaza van: hanem aztán nem gondolkozik róla tovább senki. Fatalisták vagyunk, »ami jön, jön«. Tegyen róla Tisza Kálmán, vagy Simonyi Ernő!
A »Budapesti Szemle« júniusi füzetében végre Asbóth János közöl hosszabb tanulmányt »A magyar birtokos osztály pusztulásáról«.
A konzervatív irányú publicista cikkét mondhatni bizonyos idegességgel vettük kezünkbe: attól féltünk, hogy mikor kifogy az argumentumokból, előveszi a partécédulát, s könnybe borulva minket is könnybe borít.
Mert bizonyára nincs egyetlen magyar ember sem, aki ne érezné a nimbuszt, mely e csodálatos osztályt körüllebegte: visszaverődnek a sugarak a múltból sűrű lángnyelvekben még most is; éppen jókor a ravatalra… Nincs magyar ember, aki ne hullatna könnyet e ravatalnál.
Ilyen érzelmek közt kezdtük olvasni Asbóth cikkét, de örömmel csalódtunk.
Asbóthnak sikerült tárgyilagosabbnak maradni két elődénél:
A konzervatív előítéletekből semmi sem maradt benne, s nem kapott fel a modern vesszőparipára sem. Azzal a határozattal fogta meg a tollat, hogy megkeresi, hol az igazság, hol az okok, amik a hanyatlást előidézték; gyönyörűen, találó vonásokkal hozza le a történelemből a szomorú processzus indokait s kimutatja, mi fog történni magával az osztállyal, s minő kihatása lehet e hanyatlásnak magára az államra nézve?
*
Magvasabban és teljesebben kifejteni ily nagyszabású kérdést oly szűk keretben, amint azt Asbóth tette, alig lehetne.
Egyike ez a legbecsesebb esszéknek nemcsak tartalmilag, de alakilag is.
Szerző a tárgyra nézve, mely a legelkoptatottabb, mert mindenkinek a száján van, sok új világítást hoz s a haldokló intézményt mintegy bearanyozza érdekes és igaz észrevételeivel, melyek csak beható, az egész institúciót átölelő tanulmányozás gyümölcsei lehetnek.
Kimutatja, hogy a magyar nemesség demokratikus alapra szervezett arisztokratikus osztály volt. Nem a vér tisztasága képezi alapelvét, mint a nyugoti arisztokráciákban, hanem a »virtus«. Nemesnek könnyű volt lennie mindenkinek, akiben bárminemű jelesség mutatkozott, s ezáltal az osztály sohasem volt stagnációban, hanem a vérfölfrissítés útján folyton tágult s kiterjedt mindarra, magába vette mindazt, ami jó és tökéletes volt a nemzetben.
Lehozza aztán, miként származik pusztulása és hanyatlása éppen erényeiből, hogy megszüntette a jobbágyságot, hogy egyenkint mondott le előjogairól, még az általa betölteni szokott hivatalokat is átengedve a modern fogalmak iránti respektusból nagyrészben inasoknak.
S most, midőn a legdicstelenebbnek látszik az osztály, most vált az valóban a legnagyobbá. Az ő szegénysége – az ő nagysága.
*
Megvalljuk, ez utóbbi pontra nézve nem értünk egyet Asbóthtal, a mai dzsentri véleményünk szerint nem az a dzsentri már, amelyről ő szól, s mely nagy feladatoknak olyan híven megfelelt.
Az új generáció törpe már, s azért fog elveszni. Ők már nem engedtek át semmit. Az ő kezükből »kiesett« az magától, amit vesztettek. Az a következmény volt, visszatarthatlan következmény.
Hogy az új alapon, melyet az új idők kitoltak, nem bírták helyüket megállani s ingadoznak, az az ő gyámoltalanságuk, azt védeni meddő feladat, habár elítélni az ősök iránti kegyelet nem engedi is.
*
Még egy dolgot felejtett ki Asbóth tanulmányából, s e hiányzó szín nagyon erősítené a következtetést, amelyhez az esszé végén jut, s ez az, hogy Magyarországon nem a nemesi címerekhez, hanem a földbirtokhoz volt tapadva a középosztály fogalma.
A török által birtokolt országrészek visszafoglalása után számtalan idegen ember telepedett le kisebb-nagyobb földbirtokot szerezve, vagy a későbbi királyok alatt is, különösen Mária Terézia és II. József idejében, s a családok is gyorsan annyira beleolvadtak a magyar középosztályba, hogy attól sem érzésben, sem tettekben éppen nem különböztek.
Nincs tehát veszedelem abban, ha a címerek befelé fordulnak az ősi kriptákon…
A földbirtok tulajdonosai lesznek az új középosztály. A szent rög az, ahonnan a hazaszeretet szivárog. A rögök tulajdonosaié kell hogy legyen a jövő.
Hanem persze olyan institúciókat kell hozni, olyan viszonyokat teremteni, hogy magyarrá legyen, aki Magyarországon lakik. Mert magától semmi sem megy.
Éppen Asbóth mutatta ki, hogy szakavatottsággal milyen institúciók tették a hajdani középosztályt azzá, ami volt. Ő mutat rá arra legszebben, hogy az emberek gyúrható anyag a helyes institúciók vasmarka között.
*
Asbóth végül azon biztató eredményhez jut – s mi is azt hisszük, hogy ez az igaz,… azon eredményhez jut, hogy a nemesség erényeit végre az egész nemzet fogja átörökölni, – de mégis vet egy sóvárgó konzervatív pillantást a hanyatló predikátumok felé s buzdítja viselőit, hogy ne hagyják magukat, s mint ahogy hajdan fegyverrel vívták vissza őseik az elveszett pozíciókat, fogják meg ők most a munka és szellem fegyvereit.
Igen, fogják meg, – de könnyítsenek magukon azzal, hogy a nemesi tradíciókat dobják ki a táskájukból.
Mert ami súly volt egykor, ma teher. S a jelenlegi generációt ez emlékek nyomták le – a tespedésbe.
