GOROVE ISTVÁNRÓL
GOROVE ISTVÁNRÓL
Gorove még azon nagy generációnak tagja, mely egész csövestül termett, hogy Magyarországot új korszakába bevezesse. Kossuth és Deák, e két kolosszus közt, még egész sora emelkedett az oszlopoknak. Valahányszor kidől egy, mindig nagy űr támad utána.
Kossuth és Deák között! Ez a Gorove István politikai működésének legrövidebb és leghívebb jellemzése és története. Majd az egyiket, majd a másikat követte, – ez a helyes szó. A két nap közül hol az egyik vonzotta, hol a másik. Elég erre két példa egymás mellett: 1849-ben a debreceni függetlenségi nyilatkozatot ő fogalmazta, az 1867.-i kiegyezés létrehozásában pedig Deák és Andrássy után mindjárt ő jött legelöl.
Nem volt a végletek embere, közepütt járt – mindig egyenes úton. Jelleme kristálytisztaságát sohasem vonta kétségbe senki, azért is szokta mondogatni, midőn a hírlapokra panaszkodtak előtte:
»No, énnekem még sohasem volt velök semmi bajom.«
*
A par excellence kedélyes nemzet minden nagy emberét adomáiban is szerepelteti; azzal okvetlenül kedélyes dolgok is történnek, aki neki nagy; ha pedig éppenséggel nem történnének, hát azért mégis az ő szájába adja a sikerültebb bonmot-kat és hasonlatokat.
Így maradt néhány Gorovéról is.
Mikor a »magyar háború« megbukott, ő is Párizsba menekült, s Kiss Miklós ezredessel (aki egy gazdag francia grófnőt vett nőül) ő volt a magyar emigránsok »pénzügyminisztere«, mert dúsgazdag anyja bőséges forrást nyitott meg előtte.
Vitte is egy darabig türelmesen ezt a hivatalt, de mikor látta, hogy ilyen rendszer mellett sokat költenek a bajtársak, ő maga pedig minduntalan pénzzavarokba jut, kijött a béketűrésből.
»Az ördög legyen nálatok “Duschek”-ké! Azt gondoltam ki, urak, hogy legyen az egész havi pénzem a tietek; nekem majd csak adjatok kölcsön.«
*
Az emigrációból, hol nemigen játszott szerepet, ő tért haza a legelőbb, s mihelyt az alkotmányos éra felvirradt, azonnal a tettek sorompóiba lépett mint képviselő, miután előbb birtokait hozta rendbe.
A 67.-i minisztériumban, melynek Deák egyenes kívánságára lett tagja, ő magát és Horváth Boldizsárt tartotta a »legliberálisabb elem«-nek; rendkívül becsülte még s gyöngéden szerette báró Eötvös Józsefet.
Midőn később kilépett, s a Deák-párt nimbusza és ereje hanyatlani kezdett, egy udvari estély alkalmával Herbst udvariasan mondá:
– Mióta ön otthagyta a minisztériumot, azóta következett be a Deák-párt fokozatos gyöngülése.
– Én azt hiszem, még régebben; amióta Eötvös József meghalt – felelte szerényen.
*
Pedig nem volt szerény ember. Legalább külső modorában sok dölyf és nagy hiúság jelentkezett. Inkább ellenszenves volt, mintsem rokonszenvet gerjesztő.
Széles, merev arcán az érzékiség és eltompultság kinyomata, kékes szemeiben fagyos hidegség.
De akik közelebbről ösmerték, azok másképp ítélnek e külsőségekről is. A lélek szépsége és a tiszta jellem kisugárzása a jó ismerősök előtt eloszlatta a fagyot és a ködöt, mely alakját bevonta.
Még kedélyes is tudott lenni nemegyszer.
Pártelnök korában megszólítja egy ízben, midőn a klubból hazafelé ment az utcán, Baldácsi Antal nagy szelesen.
– Mi újság, Pista?
– Sok baj, sok gond – mondja Gorove egészen komolyan.
– Ugyan miféle gond, mondd el, ha nem államtitok?
Gorove igen jól ismerte Baldácsi hóbortjait s így szólt:
– Éppen most volt nálam egy indiánus küldöttség… talán hallottad is már, hogy itt járnak…
– Aztán mit akarnak itt?
– Hát még nem tudod? Igazán nem hallottad? No, hát kísérj el egy darabon, hadd mondjam el. Az indiánus küldöttség, barátom, azért jött hozzám, mint elnökhöz, hogy ajánljak nekik királyt.
– Nos és kit ajánlottál? – kérdezi Baldácsi mohón.
– Éppen ez a bökkenő – mondja Gorove aggodalmasan –, százezer forintot kérnek a királyi székért: az pedig sok pénz, nem mindenki rendelkezik annyival… az igaz, hogy az adóban majd vissza lehet sarcolni…
– Hüm! Egy kicsit sok… Nagyon sok! Annyi készpénzem nincs is.
– S amellett még ott is kell lakni. Hanem tudod mit, Tóni!
– Hallom, kedves Pistám…
– Istent is keresnek egyúttal. És az csak ötvenezer forint! S azon felül ott sem kell lakni.
Baldácsi elgondolkozott, hümmögött egy darabig, azután suttogva kérdé:
– Hol vannak szállva?
*
Gorove előkelő családból származott. Temest, Torontált négy család uralta, rég idők óta a Gorovék, Dánielek, Karácsonyiak és Csekonicsok, versengve egymás között a hatalomért és befolyásért. A két utóbbi család el is érte célját, grófi rangot nyert, a Dánielek még ma is befolyásosak azon a vidéken, de szellemileg kivált Gorove István.
Gorove László, István atyja, ezen versengési időszakban látván fia szépen fejlő tehetségeit, kevélyen emlegette.
»Ebből a fiúból, ha az isten élteti, még viceispán is lehet.«
Lett is, mégpedig miniszter, s midőn éppen ez időben mint követjelöltet Jókai a Terézvárosban megbuktatta., keserűen mondá a legyőzött választók tisztelgő küldöttségének:
»Önök mindnyájan túlbecsülnek engem, nem csoda, ha csalódni fognak mindnyájan. Egy ember volt csak, aki nem csalódott bennem: az apám, – mert ő csak alispánná kívánt tenni. S ez az egyetlen ember sem él már.«
*
Gorove születési évét hibásan közölték a lapok. Ő magát, pedig hiú ember volt (ingeit mindig Párizsban mosatta, sokat adott arra, ha az asszonyok becsülik még valamire) öt évvel mondja öregebbnek. Az 1819-ik évszám hibásan csúszott születési évének valamelyik lexikonba, s így lett ő »a tudomány által megfiatalítva«.
Voltaképpen 1814-ben született, éppen a bécsi kongresszus tartama alatt, amit igen gyakran szokott emlegetni.
Állását és emelkedését tréfásan mindig annak tulajdonította, hogy nem házasodott meg.
– Az agglegényekre jó idő járt. Ez az ő érájuk volt. S én azt ügyesen megéreztem.
*
Az is téves adat, mintha Gorove a 49.-i nyilatkozatot aláírta volna. Hanem mint az országgyűlés jegyzője a nevezetes okmányt ő fogalmazta, az azonban csak többszörösítve lett, s az eredeti fogalmazvány sohasem íratott alá, mert a bekövetkezett zavaros napokban többen eltávoztak Debrecenből, akiknek alá kellett volna írni.
Így aláíratlanul került az irat a Nemzeti Múzeumba, ahol mai napság is őriztetik.
Igaz, hogy Pulszky Ferenc, miniszter korában egyszer, midőn kilátásba helyezte, hogy a múzeumot megtekinti, tréfásan megfenyegette:
– No, csak gyere el; éppen egy kis dolgod is lesz ott, tegnap akadt kezembe a »függetlenségi nyilatkozat«. Azt most még neked kell hitelesíteni, mert te voltál a jegyző.
…Gorovéra ráfogták, hogy azontúl nem mert elmenni többé a múzeumba.
*
Ami ritkaság a magyar államférfiaknál, a könyveket is szerette Gorove, és ami még nagyobb ritkaság: a magyar könyveket is, – sőt meglehet, hogy olvasta is. Szobái tele voltak velök, valamint arcképekkel és mindenféle emléktárgyakkal, mert legbecsesebbek voltak előtte azok a dolgok, amik lefolyt élete egyes nevezetesebb eseményeire s az azokban szereplőkre emlékeztették.
E tekintetben félretett minden más tekintetet. Annyira, hogy például Deák vagy Eötvös sajátkezűleg aláírt arcképe mellett mindjárt egy terézvárosi Gorove-párti zsidó banderista fizionómiája következik.
– Micsoda rossz ízlés ez! – figyelmeztették nevetve.
– Ez itt a múlt! – mondá. – Az én múltam. S a temetőben éppen ilyen összevissza következnek a sírok.
*
Nagy gourmand volt. Irigyelte Kemény Zsigmondot, aki még nagyobb gourmand volt, és szívéből sajnálta Kecskeméthy Aurélt, hogy miért nem lett prímási szakács.
Büszke volt rá, hogy neki van a legjobb szakácsnéja Magyarországon, s midőn József főherceg egyszer el akarta kérni tőle, állítólag így szólt:
»A loyalisság a gyomornál végződik, fönség.«
Utolsó időben azonban már a hírhedt szakácsné sem főzött neki jól: folytonosan morgott és panaszkodott, hogy megromlott a főzte és milyen ügyetlen.
Pedig a szakácsné csakúgy főzött, mint azelőtt, hanem a halál volt nagyon közel s az szedte ki a fűszert az ételekből.
