A NÉPSZÍNMŰ SORSA
A NÉPSZÍNMŰ SORSA
Mikor a walesi herceg itt járt, megüzente a Népszínház igazgatójának, hogy egy népszínművet szeretne látni – s előadták a »Piros bugyelláris«-t.
Három nap előtt Lindau fejezte ki sajnálatát éppen a Népszínház igazgatójának, hogy nem láthatott egy népszínművet.
Valóban a népszínmű a mi speciális nemzeti kincsünk, híre van messzeföldön, mert elüt, nemesebb, magvasabb minden más nemzet népéletet tárgyazó színi termékeinél.
Idegen ember ha erre jár, vágyik látni a sajátszerű életet a költészet köntösében. Mi magunk pedig mondhatnók e műfajra, úgy, mint az angolok Shakespeare műveire: »Íme, a legbecsesebb, ami e földön termett.«
*
És mégis a népszínmű hanyatlani kezd. Több történik: elhanyagolják.
Éspedig éppen az a színház hanyagolja el, mely templomául építtetett a nemzet közadakozásából, mely nevét is innen kölcsönzé.
Csak ímmel-ámmal adtak a legközelebbi öt év alatt. A »nemzeti színház« fényes estéi csak rege már, mikor a »Falu rosszá«-t, a »Strike«-t nem láthatta eleget a közönség. Művészi előadás hiányában a közönség szemében is fogyott kedvelt genrejének értéke.
Megtermett ugyan néhány jó darab, a »Tolonc«, a »Sárga csikó«, de már ezeket nem láthattuk jól előadva.
S ez is az új rezsim elején volt. Egy idő óta a népszínmű múzsája elnémult egészen.
A »Piros bugyelláris«-sal befelé lehet fordítani a címer fényes cirádáit, mely a magyar Helikont szépíté.
*
Midőn a ténnyel együtt, hogy új név kerül a népszínházi bérletszerződés alá, mégpedig távolról sem oly érdemes, mint eddig, az a hír kezdett valósulni, hogy Blaha asszonyt, Tamássyt és Eőryt elbocsátják a Népszínháztól: evidens lett a dolog, hogy a Népszínház – mely eddig sem felelt meg várakozás szerint feladatának – a közönséges nagyvárosi spekuláció-színházak nívójára fog lesüllyedni.
Blaha asszony, Tamássy és Eőry távozása nem jelenthet egyebet, mint kegyelemdöfést a népszínműveknek.
A vidéki társulatoknál alig jobb Népszínház három legjobb tagja, köztük Blaha asszony, a színház fenntartója elmegy. De hát lehetséges ez?
Ki fog ezentúl ebbe a színházba járni? Mi fog itt következni?
Jön az »Assommoir«, meg a »Nana«!
De hát akarták-e ezt azok, akiknek filléreiből vannak összerakva a téglák?
*
Mi, megvalljuk őszintén, nagy tisztelői vagyunk Blahánénak. S ezt hangsúlyoztuk is igen sokszor.
Olyan csillagnak tekintjük őt, aminő nem volt még s nem is igen lesz – vagy ha lesz: soká lesz.
Egy Tóth Ede kellett és egy Blaháné egyszerre, hogy a magyar népszínmű oly pompában tündököljön, mint ahogy tündökölt, s hogy necsak gyönyörködtessen idehaza, de hódítson is.
Tóth Ede már ott fekszik a sírban – színgazdag tolla kiesett kezéből; hát az legyen-e most már a nemzet pénzén épült Népszínház missziója végeredményében, hogy miután a népszínművet lejáratta: a népszínművek csalogányát, az egész ország kedvencét eleressze vándor színésznőnek, ki vidéki truppokkal keresi kenyerét?
Ennél talán mégis csak többet érdemelt.
Visszatetsző volt már előttünk rég idő óta ez eljárás, – de éppen mert mi vagyunk azok, akik örömest tápláljuk a közönség rokonszenvét és lelkesedését Blaha asszony iránt, minden alkalommal nem akartunk lenni az elsők, kik a Népszínházat a népszínmű lejáratásáért megtámadjuk, – mert könnyen annak vették volna, hogy ismét Blaháné mellett kötöttünk kardot.
Pedig ez még Blahánénál is sokkal magasabb külön nemzeti érdek, melyet semmivel és senkivel sem szabad összekötni, ha ezáltal veszélyeztetve lehet.
*
Ma végre két napilap szólal fel ebben a kérdésben. Az egyik, a »Hon« egészen tárgyilagosan és értelemmel elsorolja, hogy a népszínmű kultiválására a Népszínház immár nem képes, sőt arra kedve sincsen.
Nem marad tehát egyéb hátra, mint hogy a Nemzeti Színház vegye vissza ápolása alá a népszínművet s mentse meg az elveszéstől.
Magunk is szívesen csatlakozunk ez óhajtáshoz, sőt azt mindenkor hangsúlyozni fogjuk.
Rákosy többet mert erejénél, midőn a népszínművet átvette.
De hát most, midőn a Népszínház még Blaha asszonyt, Tamássyt és Eőryt elereszti? Vajon lehetséges-e otthagyni a népszínműveket?!
Nem paródiája lenne-e a hajdani nemzeti színházi estéknek egy-egy népszínmű-előadás?
Ha valaki gyenge valamely teher vitelére – s még azt teszi, hogy az ereit megnyitja, nem ideje-e, hogy vegyük le válláról a súlyt, melyet úgysem bírhat meg?
Önök emlékezhetnek rá, hogy Balassagyarmaton lepedőben játszották Coriolánt, s ez az ottani tudósítások szerint roppant szánalmas látvány volt.
A népszínművet Blaháné nélkül unottá tették a Népszínházban: ne engedjük szánalmassá tenni.
Vegye át a Nemzeti Színház, ahonnan elszakadt, s hol az aranyos napok emléke, az otthon varázsa és ereje üde, érdekes színnel vonja be megint fonnyadó arcát s megacélozza elkényszeredett idegeit.
